A hely, amit Annie Ernaux elfoglal

Annie Ernaux’s Place

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Gyimesi Timea

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

habilitált egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszék, Szegedgyimesi@lit.u-szeged.hu
 
Összefoglalás
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A tanulmány Annie Ernaux életművét helyezi el a kortárs francia irodalomban. Foglalkozik Ernaux irodalmi Nobel-díjával. Az ernaux-i pálya alakulástörténetén keresztül kiemeli azokat a csomópontokat, amelyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a kortárs francia irodalomtudomány Ernaux-t a francia irodalom 1980-as évektől jellemző megújulásának előmozdítójaként tartsa számon. Ennek az átalakulásnak a hátterében egy olyan sajátos szociológiai látásmód és nyelv megteremtése áll, amely radikalizálja a hagyományos önéletírást, rámutat az intim és a személyes kollektív, társadalmi jellegére, az identitás dinamikus konstrukciójára, mégpedig a társadalom számára olyan érzékeny tematikákon keresztül, mint az osztályátlépés szégyene, a női emancipáció és az emlékkonstrukció számára méltatlan valóság.
 
Abstract
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

This study situates the oeuvre of Annie Ernaux in contemporary French literature. It deals with Ernaux’s Nobel Prize for Literature. Through a history of the development of Ernaux’s career, it highlights the junctures that have contributed significantly to contemporary French literary studies’ identification of Ernaux as a promoter of the renewal of French literature since the 1980s. Underlying this transformation is the creation of a distinctive sociological vision and language that radicalises traditional autobiography, highlighting the collective and social nature of the intimate and the personal, and the dynamic construction of identity, through socially sensitive themes such as the shame of class transgression, women’s emancipation and the unworthy construction of memory.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kulcsszavak: kortárs francia irodalom, irodalmi Nobel-díj, filiációs elbeszélés, önéletírás, kollektív emlékezet
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Keywords: contemporary French literature, Nobel Prize for Literature, filiation narrative, autobiography, collective memory
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

DOI: 10.1556/2065.184.2023.3.9
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

 

Az Ernaux-pozitúra

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy Annie Ernaux huszonnégy könyvet számláló életművét elhelyezze a kortárs francia irodalom palettáján, hogy bejárja azt a helyet, ahol ez a gazdag és immár kanonizált, La place (Árulás) című könyvéért 1984-ben Renaudot-díjjal elismert, Les années (Évek) című, legjelentősebbnek bizonyult regényéért 2008-tól kezdve többször kitüntetett életmű berendezkedik, és amit minden joggal elfoglal. Számol azzal a megértési imperatívusszal, amit minden szentesítő és legitimáló gesztus megkövetel, különösen az olyan neves nemzetközi elismerés, mint az irodalmi Nobel-díj, amit 2022-ben Annie Ernaux-nak adományozott a Svéd Királyi Akadémia.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

(2cordevocali, Wikimedia Commons, CC BY-SA 4.0 licenc)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A 82 éves Ernaux az egyik legidősebb díjazott. A francia irodalmi Nobel-díjasok sorában ő a tizenhatodik, az irodalmi Nobel történetének tizenhét női díjazottja közül az első francia. Honfitársai közül legutóbb Jean-Marie Gustave Le Clézio (2008) és Patrick Modiano (2014) részesült az elismerésben. Nem célom, hogy Ernaux kapcsán az irodalmi díjak és kifejezetten a Nobel értékszerkezetét megvizsgáljam, hogy mérlegeljem, mennyire inflálódott ez a díj az évek során, például Bob Dylan váratlan díjazásával 2016-ban. Ezzel ugyanis akarva-akaratlanul csatlakoznék ahhoz a nyilvánvaló politikai érzelmektől fűtött konceptuális (hit)vitához, amely az írónő kitüntetése nyomán kialakult a francia sajtóban. Mert Ernaux díjazása alaposan megosztotta a francia közvéleményt. „Ha nem Rushdie, akkor miért nem Houellebecq?”1 A 2016-os Nobel-fiaskót egyébként Ernaux sem hagyta szó nélkül: „Azt hiszem – írta a 2016. október 15-i Le Monde hasábjain, a Nobel-zsűri Bob Dylannel fiatalnak akart látszani. S ahogy elnézem, ez sikerült is neki. De nemcsak az intézményi szokások áthágásáról van szó; szerintem fordulópont ez a díjazás, annak kifejeződése, hogy ami tisztán csak irodalmi, szertefoszlik.”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Éleslátó megállapítás. Nagy kár, hogy e nyilatkozatot az Ernaux díjazását követő virulens és fanyalgó kritikák, melyek mélenchonista, propalesztin, neofeminista woke Ernaux-ról beszélnek, a köldöknézés, a trivialitás és az obszcenitás Nobel-díjasáról (URL2), pusztán a Nobel-díj, és vele a mostani kitüntetett kétes értéke igazolásaként olvassák. S noha lehetnek fenntartásaink Annie Ernaux politikai „érettsége” tekintetében, maga a „jelenség” – az, amit Pierre Bourdieu és Jérôme Meizoz (2007) nyomán szerzői pozitúrának nevez az irodalomtudomány – irodalmi fontossága megkérdőjelezhetetlen. Jelenléte a nyilvánosság terében, mindaz, amit mond, ahogyan ír, ahogyan cselekszik, koherens egységbe, pozitúrába rendeződik. Még akkor is, ha az abortuszt legalizáló 1975-ös Veil-törvény előtt írt abortuszregényétől kezdve (Les armoires vides [Üres szekrények], 1974) az uralkodó irodalommal szemben pozicionálja magát, s ha a politikai jobboldal és irodalmi szószólói e pozitúra kapcsán Jean-Paul Sartre politikai vakságát és rossz ízlését hozzák szóba (URL3).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Amit pedig a Dylan-fricska éles szemmel az irodalom kortárs állapotáról rögzít, nem más, mint az az irodalom létmódját érintő paradigmatikus változás, amelynek Ernaux, könyvei és nyilvános jelenléte révén, cselekvő részese, s amely az 1980-as évektől kezdődően mára alapvetően átrendezte az irodalom relációs terét. E változás mély árkot húzott a hagyományos irodalomfogalom és annak értékei mentén az irodalom autonómiáját védő poétikai szemlélet, illetve az irodalom esszencializmusától, önmagáért valóságától elforduló, a valósággal cselekvő viszonyt fenntartó, tranzitív, „etikai-esztétikai” megközelítés között (Gefen, 2017, 2021). Ernaux ebben az átmenetben, ebben a paradigmaváltásban kitüntetett szerepet tölt be.2
 

Alakulástörténet

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux-t pályája alakulástörténetén keresztül érdemes vizsgálnunk, mert így válnak láthatókká azok a törés- és szakadásvonalak, amelyek e fent vázolt paradigmaváltást előre jelzik. S mert az életút felé visszatekintve megérthető, miért is az a harcos kiállás, amelyről a majdnem negyven évvel ezelőtti Apostrophes 1984. április 6-i adásának nézői szembesültek frusztráló élességgel. A nagy népszerűségnek örvendő, ízlésformáló irodalmi show-t az ikonikus Bernard Pivot vezette 1975-től tizenöt éven át, adása a frissen megjelent irodalmi művek legitimizáló intézményévé emelkedett. A La Place (1983) megjelenése apropóján meghívott Ernaux, aki akkorra már az írás révén átkerült „a világnak arra a felére, melynek szemében a másik csak díszlet” (Árulás, 74.). Pivot aktuális műsorának egyedüli női résztvevője. A másik térfélen három, esztétikai értékeiket tekintve konzervatív férfi. Kérdéseik és ítéleteik kereszttüzében Ernaux egy olyan irodalmi ideál védelmére kel, amely nem él, vagy ha úgy tetszik, nem él vissza a regény műfajára jellemző szép nyelvvel. Ernaux-ra e régi műsort látva akár a nyelvi fordulat, a francia „új regényre” jellemző gyanakvás és vele a nyelvbe vetett hit megrendülésének megtestesítőjeként is nézhetnénk. Ám az ő lázadása korántsem absztrakt, nagyon is társadalmi töltetű, nagyon is elkötelezett. A férfiak oldaláról elszenvedett, látszólag esztétikai (de mai szemmel gendernek ható) kioktatás mögött az a valódi megértéstől abszolút távolra vezető, kimondatlan és vélhetően kimondhatatlan kérdés feszül, ami hozzávetőlegesen így hangozhatna: „Ha már itt van [mármint az Apostrophes adásában], miért nem elég, hogy befogadjuk [mármint az Irodalomba]?”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az irodalom szerepének radikális másként értelmezése, mely frusztrálta Pivot műsorának a tradicionális irodalmi kánon jegyében nevelkedett férfi kritikusait, ott vibrál az önmagát „belső bevándorlóként”, „osztályátlépőként”, „árulóként” definiáló Ernaux valamennyi írásában, melyek határokat feszegetnek, és rendre kibillentik az irodalmi és társadalmi megszólalás kizárólagosnak vélt formáit és kódjait (műfaj, stílus, nyelv), szokásrendszerét, értékeit és előjogait. Az életút alakulástörténetére figyelve egyféle, a Nobel-bizottság által mindig preferált humanista ethosz bontakozik ki. Az indoklás szerint Ernaux-nak a „bátorságért és sebészi pontosságért” ítélik oda a díjat, amellyel „a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedéseit és kollektív kötöttségeit” tárja fel olyan érzékeny témákon keresztül, mint a „társadalmi osztály, a szégyen, a féltékenység, az önismerethiány”.
 

Szégyen és filiáció

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Annie Ernaux iskolázatlan, szegény, vidéki közegből származik, nagyszülei és szülei révén leszármazottja azoknak a nincstelen béreseknek és cselédeknek, akik számára a második világháború előtti Franciaországban nem lehetséges a műveltté válás és társadalmi felemelkedés, de iskola sem jár tizenkét éves kor után. E korszak társadalmi valóságába enged betekintést az apa életét a halála felől leíró, az írói pálya fordulatát hozó „apakönyv”, az Árulás, amely egyben pontos és érzelemmentes kórkép arról a társadalmi determinációról, amely az egész életművet mozgatja. A saját szüleik nyomorúságánál valamivel többre vágyó, a háború után gyári munkásként elhelyezkedő szülők a normandiai kisvárosba, Yvetot-ba költöznek, hitelre külvárosi vegyesbolt-italmérést nyitnak, lányukat katolikus magániskolába íratják. A gyermekkor és az iskolai tanulmányok egyik legkorábbi és legfájdalmasabb tapasztalata az osztályelhagyás szégyene, vagy ahogy az apakönyv Jean Genet-mottója mondja: az árulás és annak kompenzációja – „az írás az áruló utolsó mentsvára” (Árulás, 7.). Innen a magyar kiadás címe az eredeti La Place [A hely] ellenében; elég szerencsétlen változtatás, mert az apai szimbolikus számára a helynél, amely az övé, nincs fontosabb: „Rettegés, hogy nincs a helyén, hogy megszégyeníthetik” (Árulás, 45.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szégyenérzet a vidéki proliság összes karakterisztikumát magán viseli: hibás tájnyelv, rossz ízlés, kisszerű életstílus, nyelvi közhelyekben kifejezett világértés, kulturálatlanság, udvariatlanság. „Nem tudtunk egymással másképp beszélni, csak szemrehányóan. […] A szülők és gyerekek közti udvariasság sokáig érthetetlen maradt számomra” (Árulás, 55.). Szégyen a társadalmi osztályváltás miatt, majd szégyenérzet és bűntudat amiatt, hogy szégyelli szüleit, noha ragyogó képességei és a kimagasló iskolai eredmények sokáig kompenzálják a társadalmi különbséget, amely ott tátong a középosztálybeli lányok és közte, majd egyre inkább apa és lánya között: „nem volt mit mondanunk egymásnak” (Árulás, 64.). A társadalmi eltolódás, a hosszú századok során interiorizált és végzetszerűen megélt szimbolikus erőszak egyre többször kontrollálhatatlan dührohamot vált ki az apából. Az sem véletlen, hogy ez a fojtogató tehetetlenség és „elidegenedés” (Árulás, 41.) szégyenletes drámához vezet, amelyről a szemtanú csak negyvenöt év elteltével képes számot vetni La Honte [Szégyen, 1997] című önéletrajzi írásában. „Egy júniusi vasárnap kora délután apám meg akarta ölni anyámat” (La Honte, 13.). Apja halála ébreszti rá arra, amit a már idézett Genet-mottó világosan kifejez: az írás az egyedüli módja annak, hogy a „megalázott emlékezet” (Árulás, 56.) mint „apai kultúra” felmutatható legyen. Az apakönyv a filiáció könyve, amely nemcsak feldolgozza a szégyenben összekuszált szálakat, de újraköti, jóváteszi és megjavítja a kötődést, a leszármazást, azaz hangot és nyelvet ad annak, akinek (vagy aminek) nincs: „Beszélni, írni akartam apámról, életéről, a távolságról, mely serdülőkoromban közénk tolakodott. Osztálykülönbség, de olyanfajta, amelynek nincs neve…” (Árulás, 17.).
 

Szociológiai látásmód

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Nevet adni e bűntudatformáló, nyomasztó érzésnek és annak, ami csak kellemetlen benyomás, s ami kétségkívül kitűnő táptalaj lehet minden köldöknéző (önéletrajzi) pszichologizálás számára, majd csak a hetvenes évektől kezdődően lehetséges számára, az etnológia, a kritikai szociológia és Bourdieu tanulmányozása után. Beszédes e tekintetben az Árulás eredeti munkacíme – Adalékok egy családi etnológiához –, amellyel érzékelhetően kivonja magát a regény derealizáló hatása alól. Mintha a kritikai szociológia „engedélyt” adna vagy felhatalmazást arra, hogy szakítson az első három könyvére jellemző regényformával és fikcióval, ahogy erről részletesen be is számol az Árulás egyik bekezdésében: „Aztán belekezdtem egy regénybe, melynek ő volt a főhőse. Undorérzés a közepe táján.” Majd így folytatja:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

„Egy ideje már tudom, a regény lehetetlen. Ha számot akar adni az ember egy olyan életről, amit a szükség határoz meg, nincs joga belőle művészetet csinálni, valami »izgalmasat« vagy »meghatót«. Összegyűjtöm apám szavait, mozdulatait, ízlésvilágát, élete meghatározó eseményeit, az összes tárgyilagos jelét annak a létezésnek, amelynek én is részese voltam. Az emlékezet minden költőisége, minden diadalmaskodó irónia kizárva. Spontán fordulok ahhoz a lapos, szikár íráshoz, amit annak idején, a legfontosabb eseményekről beszámolva, szüleimnek írt leveleimben használtam.” (Árulás, 17.) 3
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szociológiai módszerek radikalizálják Ernaux nyelvhez való viszonyát, ennek következménye az a „lapos”, „klinikai” pontosságú, tényszerű, „fehér” írásmód, amely a szociológiai felmérésekre és kérdőívekre jellemző tárgyilagossággal, adatszerűséggel és az érzelmi cinkosság hiányával jellemezhető (például kurzívval és idézőjelek között a szövegbe emeli a közeg jellemző nyelvi megnyilvánulásait). Érthető, miért mondják Ernaux-ról, hogy „Bourdieu regényben”. E fordulatnak, vagyis a társadalomtudományok felől bekövetkezett „intellektuális konverziónak” köszönhető – a 2003-as interjúkötete tanúsága szerint (Ernaux, 2003) – annak belátása, hogy a szociológia úgymond „defatalizálja a létezést”. E szociológiai és etnológiai nézőpont irodalmi és poétikai hozadékai a „lapos írás” és a faktuális elbeszélés mellett, az Ernaux-szövegekre jellemző társadalomtudományi áthallás, szociológiai intertextus, illetve annak a szerző által „transzperszonális énnek” nevezett elbeszélői hangnak a kidolgozása (Meizoz, 2012, 29.), amely utólag finoman áthangolja az egyes szám első személyben írt korai regényeket is, hozzájárulva ezzel a kortárs francia irodalomban megjelenő emlékezetkultúra gazdagításához.
 

Ön-társadalmi-életírás

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az egyéni életút másik meghatározó szereplője, az anya, „az egyetlen nő, aki valaha is számított az életemben” (Egy asszony, 98.). A büszke és erős nő számára fontos a lánya előmenetele mint a társadalmi felemelkedés egyetlen lehetséges útja. Alakját, szintén a halála felől nézve, az Egy asszony (1988) című, a magyar kiadás hátoldalán önéletrajzi kisregénynek nevezett „anyakönyv” rögzíti, amely a szerzői szándékot tekintve „[…] nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között” (Egy asszony, 162.), de amely „az irodalmon innen marad”, „irodalmi jellegű” (Egy asszony, 99–100.), hiszen igazsága kizárólag szavakkal hozzáférhető.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux anyjának köszönheti a könyvek és az olvasás iránti rajongását, valamint azt a női öntudatot (magától értetődő feminizmust), amely képes túllépni a társadalmi szerepek sztereotípiáin. Mivel a családi kereskedést egyedül az anya viszi, az apa lát el számtalan hagyományosan nőinek kikiáltott szerepet: főz, kertet művel – maga a kultúra szó is kizárólag ebben az értelemben mint földművelés, kertművelés van jelen az apa szókincsében (Árulás, 25.), illetve biciklijén ő hozza és viszi kisiskolás lányát a nővérekhez. „Kerékpáron vitt hazától az iskoláig: révész két part között, esőben, napsütésben” (Árulás, 86.). E képekhez gyakran visszatér interjúiban és naplóiban. Ernaux tehát nem ül fel a hagyományos társadalmi szerepek mítoszának, sőt, minden könyvével hozzájárul e sztereotípiák lerombolásához. Leginkább önéletrajzi jellegűnek mondott, ám a női sorsot transzgenerációs és kollektív távlatba helyező La femme gelée [Fagyos nő, 1981] című könyvében önmagát a család anyai-női ágán az erős és öntudatos nők közé írja. Miután „révbe ér” (azaz diplomát szerez, és férjhez megy), e könyvében fellázad a házassággal keletkezett új, immár középosztálybeli, de nem kevésbé sztereotip női szerep ellen. Magánéletében is, merthogy épp e könyv megírása vetett véget Philippe Ernaux-val kötött házasságának.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ahogy az apakönyv, úgy az anyakönyv is a leszármazás, a filiáció könyve: „Úgy érzem, azért írok anyámról, hogy ezúttal én hozzam őt a világra” (Egy asszony, 115.). A francia irodalomtörténet-írás szerint a realista elbeszélést és a klasszikus önéletírást megtagadó „új regény” nyolcvanas évekbeli megújulása az emlékirodalom és filiációs elbeszélés felvirágzásának köszönhető (Viart–Vercier, 2008, 79–81.). Így kerül Ernaux e korszakban írt könyveivel Nathalie Sarraute, Marguerite Duras, Patrick Modiano, Jean-Marie Gustave Le Clézio, Pierre Bergounioux és Pierre Michon mellé. Dominique Viart a filiációs elbeszélésben a másikról szóló történetet amolyan szükséges „kitérőnek” tekinti, amelynek segítségével az elbeszélő én elhelyezi, beleírja magát a családi örökségbe, vagyis a filiációs elbeszélés végső soron az önéletírás sajátos formája. Ernaux esetében azonban többről van szó. Nála ugyanis az egyéni, a személyes, éppen a tárgyszerű nyelv és a transzperszonális én miatt, egyetemes, kollektív jelleget ölt. Az önéletírás tehát sokkal inkább ön-társadalmi-életírás, s így célja nem az identitás megteremtése, hanem a szüntelen átmenet identitás és alteritás között.
 

Emancipáció és intimitás

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A gyermek- és ifjúkor nemcsak a kultúrához és a tudáshoz való hozzáférés társadalmi egyenlőtlenségével szembesítette Ernaux-t, de azzal a kollektív (családi és társadalmi) elhallgatással is, amely a szexualitást és a női test vágyainak kifejezhetőségét övezte az ötvenes–hatvanas évek Franciaországában. A 2016‑os Mémoire de fille (Lánytörténet) e disszonanciáról ad pontos látleletet Annie Duchesne portréján keresztül. Otthonról és katolikus neveltetéséből életében először kiszabaduló, két hónapra nyári gyermekfelügyeletet vállaló Annie – Ernaux írásaiban és képzeletében csak az „58-as lánynak” nevezett fiatal nő –, megtestesíti azt a társadalmi anomáliát, amelynek jegyében csak bigott és szemellenzős válasz kínálkozik az ébredő nemiség megértéséhez. A könyv megfogalmazása szerint ő maga „olyan volt, mint valami anomália, a józan ész elleni merénylet, rendetlenség”, akit legjobb lenne elfelejteni, kitörölni az emlékezetből.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

„Én is el akartam felejteni ezt a lányt. Tényleg elfelejteni, ami azt jelentette volna, hogy nincs többé írni kedvem róla. Hogy már nem gondolom, hogy írnom kell róla, a vágyáról, a tébolyáról, az ostobaságáról és a gőgjéről, az éhségéről és elapadt véréről. Soha nem sikerült. A naplómban folyton előbukkannak »az 1958-as lányra« célzó mondatok. Könyvterveim közé húsz éve feljegyzem az »58-at«. Az örökösen hiányzó szöveg ez. Amit folyton elhalasztok. A megnevezhetetlen lyuk.” (Lánytörténet, 12–13.).
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

De nem lehet elfelejteni, sőt e köré „a megnevezhetetlen lyuk” köré íródik minden intimitás. A vágy és szenvedély valódi (Ernaux szerint társadalmi) természetét kutató, tényszerűségükben zavaró témák, az osztályátlépés szégyenéhez képest új szégyenérzet, amely az 58-as lázadó, de emancipálatlan lány esetében még annak fájdalmas felismerését jelenti, „hogy a vágy tárgyaként büszkeség töltötte el” (Lánytörténet, 96.). Egyébként a női test öntudatra ébredésének élménye Ernaux egész generációja számára ahhoz a Simone de Beauvoirhoz kötődik, akit az írói képzelet szimbolikusan az anyához láncol: „Egy héttel előbb halt meg, mint Simone de Beauvoir” (Egy asszony, 161.). A lánytörténet revelációról beszél a Beauvoir-könyv kapcsán: „1959 áprilisában elolvastam Simone de Beauvoir A második nem című könyvét […]. Átmenetileg elhessegettem a reveláció szót, amely sok évvel később jutott eszembe, amikor újra magam előtt láttam, ahogy az ernemont-i lány sétál lefelé a gimnáziumba vezető úton, és mindenestül olvasmányélménye hatása alá kerülve nyitott szemmel figyeli a világot…” (Lánytörténet, 105.).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Később a feminista lázadás sodrában sorra kerülnek elő a társadalmi tabukat feszegető, transzgresszív tanúságtételek: az abortusz (Les armoires vides [Üres szekrények], 1974; L’événement [Esemény], 2000), a kendőzetlen szexualitás (Passion simple [Egyszerű szenvedély], 1992, amelyből film készült 2020-ban), a betegségek (anyja Alzheimer-kórja, saját mellrákja), vagy az idősödő nő testisége (Le jeune homme [Fiatalember], 2022). Paradox ez az intimitás, nincs benne semmi túláradó, semmi duras-i. Míg Marguerite Duras a nyelvet szétvető érzékiséget a végletekig feszíti, ritmusa pulzál, elbájol, Ernaux objektiválja, leltárba veszi, tárgyiasítja az intimet, legyen az a legszemélyesebb szenvedély, a legtitkoltabb testi vágy, fájdalom vagy szégyen, hogy ezzel kollektivizálja, azaz társadalmi dimenzióba helyezze, s kivonja az önéletírás vagy önfikció igazságának fennhatósága alól. Ezáltal válik az 58-as lány, az illegális abortuszon áteső lány, a családját szégyellő lány története több ezer másik lány történetévé, kollektív emlékezetté. És így lesz az intimről szóló diskurzus politikai tett. Ernaux elkötelezett író (Ernaux, 2022). Elkötelezett író az, akinek sikerül átemelni, megmutatni, kimondani, azaz a nyilvánosság terében objektív helyet adni valaminek, amit a társadalom elhallgat, szégyell, ignorál.
 

Dinamikus emlékezet

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kollektív és személyes közti „politikai” átemelés – maga az átvitel mint az osztályátlépőnek egy egész életre szóló missziója – a személyes emlékezés és identitáskeresés par excellence helyeként számontartott irodalmat sem hagyja érintetlenül. Ernaux-nak a személyes helyett a környezet eseményeit regisztráló, „külső naplói” (Journal du dehors [Külső napló], 1993) és „etnoszövegei” – melyek írásmódjukban alig vagy egyáltalán nem különböznek a személyes emlékezetből építkező ön-társadalmi-életrajzoktól – szétfeszítik a hagyományos, az egyéni és szubjektív identitáson alapuló emlékezetirodalom diszpozitíváját, mégpedig azáltal, hogy a társadalmi és kollektív emlékezetet a személyes szerves részévé teszik, sőt éppen ezt az elmozdulást regisztrálják. Láttuk, ugyanez történt a személyes emlékezet kollektívvá írásakor is. Egy 2011-es naplójában Ernaux az önéletírást „üresnek”, „teljesen külsődlegesnek”, sőt „személytelennek” mondja, s hogy számára az önéletírás csupán külső naplóként képzelhető el, olyan fényképekkel, amiket nem mutatunk meg (Ernaux, 2011, 100.) – ahogy például az Árulás, az Egy asszony, a Lánytörténet vagy az Évek című könyvekben. Ernaux tehát dinamizálja a személyes és közösségi emlékezetmódokat, egyszerre szembesít az intim kollektív jellegével, az intim „extimitásával”, és megfordítva, az „extim” intimitásával, familiaritásával, például amikor feltárja a párizsi gyorsvasút (RER) (La vie extérieure [Élet kint], 2000) vagy az Auchan hipermarketek hétköznapi világát (Regarde les lumières mon amour [Nézd a fényeket szerelmem], 2014). De nem Guy Debord szemüvegén keresztül láttat, nem a „spektákulum társadalmaként” néz e külső környezetre, nem egy baloldali kapitalizmuskritika nevében, hanem résztvevőként, mint akinek nem kétséges, hogy ő maga is a „tömeg” része, hiszen – mint mondja – „létezni annyi, mint elveszni”, azaz „beleveszni” a tömegbe, ott önmagára lelni. Ez az átemelés sajátos stilisztikai megoldásokat eredményez, mint a már említett tényszerű írást. De a legfontosabb következménye az, hogy általa az emlék anyagszerűvé válik.
 

„Megmenteni valamit az időből, amelyben már soha nem leszünk” (Évek, 253.)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Meglátásom szerint a háború utáni francia társadalmat napjainkig feldolgozó monumentális Évek sikerének hátterében ez a többirányú dinamika áll: az emlékezetformák tudatos és klinikai feltárása, az emlékezet anyagszerűségének megteremtése a katalógusszerű, topográfiai jegyzékre emlékeztető írással, fényképekre való utalással, az egyes szám első személy harmadik személlyé alakításával, amely az egyetlen lehetséges mód arra, hogy az „én” a kollektív emlékezet részévé váljon, hogy ne merüljön feledésbe, hiszen, ahogy a könyv első mondata megfogalmazza: „Eltűnik majd az összes kép” (Évek, 7.). Alexandre Gefen az Évek kapcsán „múzeumszerűségről”, Ernaux szavait idézve „megmentésről” (Évek, 251.) beszél mint az irodalom új paradigmájáról: Ernaux a „gyűjtő”, aki Walter Benjamin, Georges Perec és Danilo Kiš nyomdokaiba lépve enciklopédikus írásával valóságot teremt (Gefen, 2017, 237–243.). Nem az „én”, hanem a másik valóságát, kollektív és történelmi emlékezetét. Az Évek sikere azonban az írás sikere, az irodalom sikere. Mert a felsorolás, a végtelennek tűnő tételes listázás nem csak az emlékezés objektiválását, nem csak annak anyagszerűvé tételét, az emlék megmentését szolgálja. A litániaszerű, riturnáliaszerű írás magával ragadja, empatikus önfeledség állapotába sodorja az olvasót, lehetővé teszi számára – prousti reminiszcencia – a hétköznap jelentéktelen pillanataiban eltűnő idő megélését.
 

Irodalom

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux, A. (1997): Árulás. Egy asszony (ford. Szávai J.) Budapest: Széphalom Könyvműhely [La place. Paris: Gallimard, 1983, Une femme. Paris: Gallimard, 1988]

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux, A. (2003): L’écriture comme un couteau. Entretien avec Frédéric-Yves Jeannet. Paris: Stock

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux, A. (2011): L’Atelier noir. Paris: Gallimard

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux, A. (2020): Lánytörténet. (ford. Lőrinszky I.) Budapest: Magvető Kiadó [Mémoire de fille. Paris: Gallimard, 2016]

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux, A. (2021): Évek. (ford. Lőrinszky I.) Budapest: Magvető Kiadó [Les années. Paris: Gallimard, 2008]

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ernaux, A. (2022): Nous perçevons le politique à travers le social. In: Gefen A. (éd.) (2022): La littérature est une affaire politique. Paris: Éditions de l’Observatoire, 100–110. https://lejournal.cnrs.fr/articles/annie-ernaux-nous-percevons-le-politique-a-travers-le-social

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Gefen, A. (2017): Réparer le monde. La littérature française face au XXIe siècle. Paris: Éditions Corti

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Gefen, A. (2021): L’Idée de littérature. De l’art pour l’art aux écritures d’intervention. Paris: Éditions Corti

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Meizoz, J. (2007): Postures littéraires. Mises en scènes modernes de l’auteur. Genève: Éditions Slatkine

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Meizoz, J. (2012): Annie Ernaux: posture de l’auteure en sociologue. In: Hunkeler, Th. – Soulet, M.-H. (éds.): Annie Ernaux: se mettre en gage pour dire le monde. Genève: MētisPresses, 27–44.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Viart, D. – Vercier, B. (2008): La littérature française au présent. Paris: Bordas
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

URL2: Laurent Dandrieu: Annie Ernaux, le Nobel du nombril. Valeurs actuelles, 2022. október 13. https://www.valeursactuelles.com/culture/annie-ernaux-le-nobel-du-nombril

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

URL3: Pierre Assouline: Annie Ernaux: une Nobel politiquement naïve et absolue. L’Express, 2022. október 20. https://www.lexpress.fr/culture/annie-ernaux-une-nobel-politiquement-naive-et-absolue_2181776.html
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

1 Az akadémikus Alain Finkielkraut beszélget Ernaux Nobel-díjáról a France Culture „Répliques” című 2022. november 26-i adásában az író és kritikus Pierre Assouline, és a Le Monde irodalmi kritikusa, Raphaëlle Leyris társaságában (URL1).
2 Gilles Deleuze Claire Parnet-val közös Párbeszédek című könyve távlatos betekintést nyújt e paradigmaváltásba, segít a maga helyén kezelni Dylan Nobel-díját és az Ernaux által kialakított pozitúrát is.
3 A fordítást pontosítottam.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave