A 19. és a 20. század magyar irodalmában folytonosan jelen volt a történelmi regény műfaja, funkciói azonban jelentős változásokon mentek keresztül. A 19. században és a 20. század első felében, Móricz Erdély-trilógiájában, valamint Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Kodolányi János és Makkai Sándor műveiben a történelmi regény számos hitelesítő eljárást használva úgy igyekezett bemutatni a magyar történelem kitüntetett időszakait, hogy a jelen számára a történelem cselekményesítésén áttetsző világos ideológiai üzeneteket közvetítsen, olyanokat, amelyek kapcsolatot létesítenek a nemzeti közösség múlthoz tartozó tudatformái és jelenbeli önképei között. A történelmi regény önreflexiós készsége, amely a történelem cselekményesítését nyelvi-ideológiai konstrukciónak mutatja, a magyar prózában végbemenő átfogó változásokkal összhangban az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején lép szemlátomást magasabb fokra. Ebből a szempontból kiemelkedő Grendel Lajos Éleslövészet című könyvének szerepe. A történelmi regény változásai természetesen nem függetlenek azoktól a szerteágazó történetfilozófiai megfontolásoktól, amelyek a történelmi elbeszélések konstruáltságát állították előtérbe. A történelem tehát megszűnt a múlt megbízható krónikája lenni, minden részlete egyidejű és utóidejű narratívák kereszteződési pontjának mutatkozik. A narratívák alakításához, tehát a közös történeti tudat formálásához az irodalom éppen úgy hozzájárul, mint például a történettudomány. Ezért a mai történelmi regényektől hiába várnánk a nemzeti lét hamis vagy valóságos ideológiai kérdéseinek közvetítését, azonosulásminták felmutatását, hiába támasztanánk velük szemben a korfestés, a hitelesség igényét. A műfaj elsősorban a történelem eredendő szövegszerűségének belátására adott válaszokból újul meg.