Kovács András Ferenc költészete Szőcs Gézáéhoz hasonlóan sok szállal kötődik Weöres Sándoréhoz és Szilágyi Domokoséhoz, és egymással is számos párhuzamot mutatnak. Az intertextualitás alakzatok palimpszesztszerű használata, az idézésé, a parafrázisé, a rájátszásé, az átírásé lírájának alapvonásai közé tartoznak. Ezek az alakzatok Kovács András Ferenc költészetszemléletének mélyére engednek bepillantást. „Végül tudatlan írónád vagyunk – / Valaki mégis verset ír velünk. / Keményen tart: meg se mozdulhatunk, / Akár tékához láncolt égi könyvek” – írja Adam de Charles sírverse című költeményében. A vers egyszerre szólaltatja azoknak a korai koroknak a költői szereptudatát, amelyek a verset a transzcendens sugallat és az emberi kéz közös munkájának tekintették, és a hagyomány elsődlegességének, túlerejének modernitás utáni tudatát. A költői beszéd kettős temporalitásának tapasztalata Kovács András Ferenc költészetének legfontosabb esztétikai jegye közé tartozik, amely párbeszédet kezdeményez egymástól távoli költészetszemléletek és formák között, és így magát a költészetet folyamatos történeti interakcióként teszi megközelíthetővé. Ez az interakció felszámolja a beszédhez társítható hagyományos szubjektumkonstrukciókat. A beszéd alanyisága a szöveg- és konvencióhagyomány közvetítésével jön létre. Kovács András Ferenc költészete ezáltal kilép az elszemélytelenítés és a személyesség kettősségének mintázatából, amely még a 80-as évek magyar lírájának poétikai kínálatát is meghatározta. Az Animula, vagula, blandula című vers, amely címével Hadrianus császár egy híres költeményére utal, záró soraiban így közelíti meg a versbeli szubjektum létmódját: „Én sem! Én sem! Létezem! / Szürke padlás, pince mélye / Hív – e dallam puszta emlék, / Hallomás csak: nincs személye, / Hangja sincs, de megremeg, / Mert üzenget már a nemlét: / Álmom is lát engemet.”