Dugonics hatalmas életművét nem könnyű egységes rendbe foglalni, még akkor sem, ha – mondjuk – az eredeti tudományos ambíciója szerint matematikusnak számító szerző matematikai tárgyú munkáitól az egyszerűség kedvéért eltekintünk. A feladatot az is nehezíti, hogy a művek egy része mindmáig kéziratban van, más részének pedig – első megjelenése óta – semmiféle újrakiadása nincs. A legfőbb probléma azonban az, hogy igen nagy a kísértés különböző tematikájú ‚s a fikcionalitás eltérő szintjét képviselő szövegeket úgy egybeolvasni, mintha egy egységes gondolati rendszer elemeit illesztenénk egymás mellé. Dugonics esetében erre azért is lehetünk hajlamosak, mert különböző művei egy igen komoly gondolati erőfeszítéssel létrehozott ősmagyar mitológia elemeiként is felfoghatók (erről lásd Kerényi Ferenc 2004). Ennek a mítoszteremtő kísérletnek a legfontosabb centruma azonban bizonyosan a szerző legfontosabb regénye, az Etelka, amelyet Dugonics folyamatosan továbbírt. Részben úgy, hogy az első 1786-os kiadás után életében még kétszer kiadta (1791-ben és 1805-ben), ám mindkét kiadást módosította kisebb-nagyobb mértékben az előzőhöz képest, részben pedig úgy, hogy a regény szüzséjét időben s térben továbbírta, s nem is kizárólag prózában, hiszen drámákat is alkotott az itt szereplő hősök további életéről. Ez a gesztus is azzal függ azonban össze, hogy Dugonics tisztában volt vele: legnagyobb hatású irodalmi műve az Etelka.172 Dugonics életművének két sűrűsödési pontja szempontjából is az: egyrészt az eposziság megvalósításának poétikai kísérleteként (erre ugyanis latinul éppúgy, mint magyarul Dugonics többször kísérletet tett – erről bővebben lásd Szörényi László 1996), másrészt pedig a történelem iránti érdeklődést a magyarság eredetére szűkítő beállítódás miatt.