A gróf Széchenyi Istvántól az 1825-ben, a pozsonyi országgyűlésen elhangzó ígéret egy magyar tudós társaság alapítására több éves szervező munkát követően öltött testet, s így jöhetett létre 1830-ra Pesten a Magyar Tudós Társaság, amely egy hosszú, számos tervezetet magában foglaló akadémiaalapítási folyamat zárópontjának tekinthető. Az intézmény azért is volt nagy újdonság, mert – noha a nádor alá volt rendelve, és első elnöke, gróf Teleki József éppúgy arisztokrata volt, mint a másodelnök Széchenyi – alapvetően nem rendi alapon válogatta meg a tagjait, s működése is az egyesületek mintájára történt: önálló alapszabálya volt és saját vagyona, amellyel gazdálkodhatott. Széchenyi felajánló gesztusának bizonytalanul körvonalazott tudományfelfogásából is (erről lásd Gergely András 1972: 60–61) következett, hogy az Akadémia a magyar nyelv művelését kapta meg elsőrendű, bár nem kizárólagos feladatául – s amikor az 1845-ben osztályokra oszlott működés kialakult az intézményen belül, ezért is lett az első osztály éppen a „nyelv- és széptudományi”. Nem meglepő tehát, hogy az első akadémikusválasztások az írói érdemeket nyomatékosan figyelembe vették, így lehetett az Akadémia tagja az idős Kazinczy Ferenc éppúgy, mint a fiatalabb nemzedékhez tartozó Vörösmarty Mihály. Mivel a tagok fizetést kaptak, az akadémikussá válás nemcsak presztízskérdés volt, hanem ezáltal az írói munka a megélhetés alapja vagy annak fontos kiegészítése is lehetett. Ez voltaképp a korábbi feudális mecenatúrát egy újabb, immár nemzeti szintű mecenatúrává formálta át, bár egyelőre igen keveseknek téve lehetővé ezt az életformát. De hogy ez mégis mit jelentett, azt éppen Vörösmarty példája mutatja, aki jórészt erre az akadémikusi fizetésre alapozhatta egzisztenciáját az 1830-as évektől, s voltaképpen majdan a nősülést is ez tette számára lehetővé.