Az utóbbi két évtizedben egyre gyakrabban kapnak nyilvánosságot azok a vélekedések, amelyek Babits költészetének jelentőségét és költészettörténeti újszerűségét mindinkább kétségbe vonják. Ez a beállítódás akkor is meglehetősen egyoldalúnak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Babits egész életművében kitüntetett szerepet tölt be a hagyomány megidézése, illetve értékként való felmutatása. A tradíció felé fordulást önmagában természetesen a Babits költészetének jelentőségét vitató értelmezések sem tekintik a modernség fogalmával ellentétesnek, azt a változatát azonban annál inkább, amely mintegy lezárt, rögzített jelentésű örökségként tekint a hagyományra. Babits első köteteinek antik költészetet megidéző gesztusai azonban aligha írhatók le a túlszárnyalhatatlan klasszikusok iránti csodálat régi keletű formulájával. Babits korai költészete a hagyományt korántsem az „antikvárius” archiválás törekvésével szólítja meg. Első kötetének programadó versében tézisszerűen fogalmazza meg: „a dal is légyen örökkön új / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra.” Az In Horatium a költészetet állandó mozgásként értelmezve eltávolodik a hagyomány őrzőjének pozíciójától, s Nietzsche szellemében a hagyomány nyitottságát hangsúlyozza. Jóllehet a tradíciót rögzített normaként értelmező poétikák az európai irodalom történetének több korszakában is az antikvitás irodalmát jelölték meg örök esztétikai mérceként, a korai Babits hagyományfogalma ennél a megközelítésmódnál közelebb áll – a klasszika-filológusként induló – Nietzsche szemléletmódjához.