Kosztolányi költészetének egyik meghatározó tematikai vonása az emberi lét végességének folytonos emlékezetbe idézése. Nincs olyan verseskötete, amelyben a halál, az elmúlás tudata ne kapna jelentős szerepet. Az emberi lét korlátozottságából fakadó rezignáció és a végtelen átélésének igénye arra utal, hogy Kosztolányi lírája bizonyos értelemben metafizikai összefüggésben értelmezi a költészetet. A teljesség, az örök, a csoda iránti nosztalgikus vágy azonban reflektál a maga beteljesíthetetlen voltára, ezért Kosztolányi poétikája a transzcendencia feltárulását ígérő látomással és a metafizikai tartalmakat sugalmazó szimbólummal szemben a játék szövegszervező szerepét állítja középpontba. A teljességnek ugyanis Kosztolányi költészete merőben fiktív létet tulajdonít, ennek megfelelően „megtapasztalását” is fikcionáló gesztusokhoz köti. A játék által teremtett ’mintha’-szituációban úgy válnak átélhetővé az abszolút minőségek, hogy közben nem-valós voltuk folytonosan a tudatba idéződik. A játék során a megszólaló lírai alany két világ közé helyezi magát, e köztesség azonban nem két realitás, hanem a ténylegesen fennálló és az elképzelt közötti térként határozható meg. Ebből fakad, hogy Kosztolányi lírájától idegen az a látnokköltői szerep, amely a víziót a metafizikai szférába történő beavatódásként fogja föl. Ennek a látnoki beszédmódnak a szarkasztikus hangvételű jellemzése olvasható a Marcus Aurelius című ódában, mely ezt a költői szerepet silány szemfényvesztésként utasítja el: „Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú. / Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel / rádión beszélnek, a jósok, a boncok, / a ferde vajákos, ki cifra regéknek / gőzébe botorkál, csürhe silányok, / kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak / s úgy fintorog arcuk, / mint a bolondé.” A játéknak mint poétikai elvnek a középpontba állítása révén Kosztolányi olyan sajátszerű lírai nyelvet alakított ki, amely – karakteresen eltérő költészetértelmezésének is betudhatóan – Ady beszédmódjától teljesen független fejleménynek tekinthető. A játék poétikai elvvé emelése az első Nyugat-nemzedék másik jelentős költői teljesítményt felmutató alakjának, Babitsnak a költői nyelvétől is karakteresen megkülönbözteti Kosztolányi lírai beszédmódját. A költészet bölcseleti hangoltságát, majd erkölcsi felelősségtudatban gyökerező komolyságát hangsúlyozó babitsi költészetértelmezéstől idegen a játék önfeledtségét és öncélúságát valló Kosztolányi-féle felfogás. Az Esti Kornél énekének játékosságot, szeszélyt és „felszínességet” hirdető ars poeticus sorai aligha véletlenül idézik meg, és helyezik gúnyos kontextusba a búvár alakja révén Babits Atlantisz című versét: „Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezébe szomorú sár, / ezt hozza néked abból. / Semmit se lát, ha táncol / fényes vizek varázsa, / lenn nyög, botol a lánctól, / kesztyűje, mint a mázsa, / fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe. / Minden búvárnak oly nagy / a képe.”