Füst Milán új utakat kereső drámái nem voltak tekintettel a közönség elvárásaira, ezért benyújtott kéziratait a színházak – a várható bukásra vagy a darab előadha-tatlanságára hivatkozva – rendszeresen elutasították. A siker egykori elmaradása azonban nem csökkenti e művek értékét, melyek dramaturgiai szempontból a korszak magyar drámairodalma legjelentősebb kezdeményezéseinek tekinthetők. Már a korai Aggok a lakodalmon (1910) is markánsan jelzi a korabeli közízléstől alapvetően eltérő tájékozódást. A középkori környezetben játszódó sorstragédia az antik dráma imitációja és átformálása révén teremti meg a maga egyedi műfaját. A görög tragédiákat elsősorban a két agg énekes karvezetőre emlékeztető szerepköre és a sorsszerűség elvének hangsúlyozása idézi fel. Az emelkedettség, az archaizáló nyelv és a verses forma inkább csak áttételesen utal az antikvitásra, sem a beszédmód, sem a szerkezet nem követi szorosan a görög hagyományt. Az antik tradíció átformálásának legfontosabb eleme valószínűleg a sorsszerűség fogalmának gyökeres átértelmezése. A görög tragédiákban a sors isteni elrendelés, tehát a személyiségtől független, külső hatalom akaratának beteljesülése. Az őrjöngő Héraklész jelleme nem tekinthető kiszámíthatatlannak, mert az istenek által rábocsátott önkívület nem része személyiségének. Füst Milán sorstragédiájában a végzetet beteljesítő szenvedély a személyiség legfontosabb tartalma, átláthatatlan mozgásai magukkal ragadják a drámai alakokat, akik így önmagukban kénytelenek felismerni a kiszámíthatatlan – s csupán ebben az értelemben idegen – erők működését. Nem metafizikai hatalmak és nem társadalmi előírások szabják meg sorsukat, hanem önmaguk előtt sem ismert vágyaik, melyekben nem a szabadság lehetőségét, hanem a kényszer erejét látják. Az Aggok a lakodalmon szakít a realista dramaturgia megszokott eljárásaival: az alakok és a szituációk jelképesek, a beszédmód artisztikusan stilizált. A szimbolista drámára emlékeztető megoldások ugyanakkor nem vezettek igazán meggyőző eredményhez. A dráma hangnemének emelkedettsége kicsit monotonná válik, s az antikizáló dikció olykor kimódoltnak hat. A szereplők gyakran fogalmaznak meg általános érvényű kijelentéseket az emberi lét természetéről, s ez a direkt módon megvalósuló bölcselkedés némiképp didaktikus jelegűvé teszi a művet. A dráma még a szimbolista dramaturgiához mérten is rendkívül statikus, míg a zárlatbeli három öngyilkosság túlzottan is „mozgalmassá” teszi befejezést, a szereplők ilyen mértékű szerzői lemészárlása feleslegesnek tűnik. A kiszámíthatatlan cselekvés dramaturgiai elve túlságosan is kiszámítottan érvényesül ezen a ponton.