E kontextusok részletes tárgyalása helyett itt csupán egyetlen problémára térhetünk ki. Mivel a különböző kontextusok közötti közvetítés csatornái többé-kevésbé blokkoltak voltak – főként a nyugati magyar irodalom esetében –, de legalábbis lassúak, a szélesebb irodalmi tudat recepciója nem ritkán évtizedes csúszással vette kezdetét, és a jelentésesség alapvető változásaival járt együtt. Egyik látványos, más szempontból azonban kivételes példája ennek a folyamatnak Márai Sándor 1948 után keletkezett prózájának és befogadásának története. Márai a 30-as évek egyik legnépszerűbb írójaként, jelentős életművel a háta mögött ebben az évben emigrált Magyarországról, immár másodszor. Előbb Svájcba, majd Olaszországba ment, ahonnan 1952-ben New Yorkba költözött tovább. Ezt követően 1968-tól tíz évig élt az olaszországi Salernóban, végül 1979-ben a dél-kaliforniai San Diegóban telepedett le. Második emigrációja idején mintha addig írott regényei is kivándoroltak volna vele. A 80-as évek végéig Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetetlenek voltak, a kölcsönkönyvtárakból is kivonták őket, az irodalomtörténetekben pedig, ha egyáltalán megemlítették, negatív ítéletek szóltak róla, melyek alaphangját Lukács Györgynek az író Sértődöttek című regényéről írott kritikája adta meg 1948-ban.