Jól nyomon követhető mindez a 60-as évek elejének két legnagyobb kritikai visszhangot kiváltott regényében, Sánta Ferenc Húsz órájában és Fejes Endre Rozsdatemetőjében. A Húsz óra 1963-ban eredetileg riportsorozat gyanánt jelent meg a Kortársban, majd változtatásokkal még ugyanabban az évben regényként is. A riport a 30-as évek népi szociográfiáinak jellemző műfaja volt, innen vette át a szocialista realizmus hagyománya, mint a tárgyszerű valóság közvetlen megragadásának kitüntetett irodalmi formáját. Az írói szociográfia a 60-as, 70-es években is eleven és támogatott műfaj volt, elegendő például Moldova György Tisztelet Komlónak (1971) vagy Az Őrség panasza (1974) című könyvére, vagy éppen Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból (1963), Végh Antal Erdőháton, Nyíren (1972) című munkájára gondolni. 1967-ben nem más, mint Darvas József javasolta a harminc évvel korábbi Magyarország felfedezése sorozat újraindítását. Sánta maga is a népi írók környezetéből indult, felfedezője Szabó Pál volt. Sánta művének egyes fejezeteiben a riportszerű dialógusok korlátozás nélkül szóhoz juttatják a szereplők személyes igazságát (Szilágyi Márton 2005: 219), maga a műfaj pedig dokumentumértékű hitelességgel ruházza fel ezeket az igazságokat. A riportregény helyszíne egy, a szövegben megnevezetlenül hagyott dunántúli falu, ahol az 1956-os forradalom bukását követő napokban a volt párttitkár, aki a forradalom alatt elmenekült a faluból, visszatérése után lelövi volt barátját, osztálytársát, Kocsis Benjámint. Ugyanekkor a harmadik egykori barát, Balogh Anti a falubeliek egy csoportjától övezve belő a termelőszövetkezet igazgatójának ablakán. A dialógusokat tehát a forradalom utáni időszak erkölcsi traumái uralják, a szereplők a jelen perspektívájából tekintenek vissza személyes életük és a falu háború utáni történetére, a grófi birtok államosítására, a földosztásra, a téeszesítés első és második időszakára, a kuláküldözésre és a forradalomra. A riportok jelene pontosan meghatározható: 1962-ben vagyunk, amit bizonyít, hogy a második riport beszélője ironikusan utal az 1961. decemberében kiadott kádári jelszóra, „aki nincs ellenünk, az velünk van”, mely csakhamar a politikai enyhülés szimbólumává vált. „S ha ismét találkozna Balogh Antallal, mondja meg neki, hogy meghatott és boldog vagyok, és igazán hálásan köszönöm, hogy ha velünk nem is, de nincs ellenünk… Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neki a proletariátus nevében, mindenesetre adja be majd jutalmazási kérvényét az össznépi államhoz!”377 Sánta riportregényében a történelmi önértelmezés feldolgozatlan zavarairól árulkodó szólamok a falu társadalmi helyzetük és történelmi attitűdjük szerint tipizált szereplőihez rendelődnek. Mentalitástörténeti szempontból figyelemreméltó sajátsága a könyvnek, hogy a hivatalos történelmi formulával szakítva nem ellenforradalomként, és természetesen nem is forradalomként láttatja a falu 1956-ját, hanem egy gyilkosságban összpontosuló polgárháborús pillanatként.