1956 után mindazok az írók, akik nem kerültek börtönbe, személyes ízlésük és erkölcsi beállítottságuk szerint igyekeztek megtalálni a módját, hogy miként folytathatják írói működésüket, és – amennyiben ennek szükségét érezték – miként fejezhetik ki szolidaritásukat bebörtönzött pályatársaikkal, a Kádár-rendszerrel szembeni esetleges megvetésüket. A Kádár-rendszer kulturális ideológiája és főként gyakorlati politikája azonban lényeges vonásaiban eltért a korábbi korszakétól. A cenzúra ugyan nem szűnt meg, és továbbra is fontos szerepet kapott az ideológiai indoktrináció, rituális alkalmai azonban megritkultak. A tiltás és az engedélyezés kettőssége helyett a 60-as évek elejétől finomabb eljárásokra tért át a rezsim, amit a kultúrpolitikai viták és alkuk megszaporodása is jelez. A komplexebb esztétikai tapasztalatokat továbbra is alárendelte az ideológiai szűrés szempontjainak, de ellenőrzött módon és gyakran sokévnyi halogatással biztosította a művekhez való hozzáférést. Kis példányszámban, és szinte minden esetben húzásokat, egyéb beavatkozásokat elszenvedve megjelenhettek olyan művek, amelyeket a kiadói lektorok ideológiailag ellenségesnek minősítettek, és a kultúrpolitikai apparátus, amibe a kritikusok egy részét is bele kell értenünk, nagy súlyt helyezett arra, hogy az ilyen műveket alapos „marxista” világnézeti bírálat fogadja.