Lator László első verseit a Válaszban közölte, de költészetének iránya egyértelműen az Újhold köréhez sorolja őt. Már korai költészetében is egyfajta fenomenologikus dolog- és tárgyszemlélet alakítja a versbeszédet. Egyik törekvése az volt, hogy a világ és az én viszonyában kiiktassa az én kitüntetett helyzetét. Ízlését ugyanakkor Pilinszkyénél és Nemes Nagyénál mélyebben meghatározza a jóhangzás és a képi harmónia iránti igény. Ez az igény pályáján mindvégig érzékelhető maradt, alighanem ezzel magyarázható, hogy verseinek 1997-ben megjelent gyűjteményes kiadásából kihagyta azokat a korai verseket, amelyek szembeszökően Kassák hatását mutatják. Költészetét kezdettől áthatja a világ egységként való szemléletének esztétikai értékállítása, amit erősít a versek mívessége, a rímek, a metrumok, az ütemek gondosan mérlegelt zeneisége. Az udvar című vers így beszél erről: „millió közt keresik azt az egy / formát, amely nekik rendeltetett, / tétova csápjuk mohón tapogat / alakot, színeket, szagokat”. Lator, akinek megadatott, hogy idős kort megélve is aktív résztvevője maradhasson a magyar irodalomnak, a 70-es, 80-as évektől kezdve, nem utolsósorban kiadói szerkesztői munkájának is köszönhetően, a nyugatos, majd az arra rárétegződő újholdas hagyományok, szélesebb értelemben a magyar költészet modernista alaphangoltságának egyik legfontosabb közvetítője lett. Valószínűleg ez a szerep is megerősítette Lator gazdag hagyományismerettel felvértezett poétikai konzervativizmusát. Jóllehet azonban a nyelvi jelek megalkotásában és a versek szólamszerű megvalósításában egyaránt a homogenitás szempontjait helyezi előtérbe, az egységben őrzött feszültségek mégis megmutatkoznak, mégpedig a szemantika síkján. Lator nyelvének legfontosabb alakzata a paradoxon, amely az ellentétek egyesítésével közelíti meg az immanens teljességet. Paradoxonokra épülő szerkezetekkel verscímekben is gyakran találkozunk nála (pl. Áttetsző ködben, Fehér-izzáson szénsötét, Fénytelen és árnyéktalan, stb.)