Az István király uralma alatt bekövetkezett átalakulás tudatos politikai terv része volt: ez kifejezésre jutott az Intelmekben és az általa alkotott törvényekben. Az Intelmek tartalmilag államelméleti munka, műfaját tekintve királytükör, amely ugyanakkor a sajátos 11. század eleji magyar viszonyokat is mutatja. Elméleti szinten visszatükrözi a kor közgondolkodását, az egyház szerepének fontosságát (pl. az egyház helyzetének megszilárdításáról, a főpapoknak kijáró tiszteletről), amelyre visszautal a törvények több passzusa is (pl. az egyházi javak állapotáról, a papok munkájáról, az egyháziak igazságszolgáltatási privilégiumáról stb.), jelezvén, hogy nemcsak elvi megfogalmazásról van szó, hanem a királyi intézkedések is ebbe az irányba hatottak. Az Intelmek utolsó három passzusa valóban az, aminek címe mutatja: erkölcstanító könyvecske. A 4–7. fejezet az ország kormányzásáról nagyon is konkrét tanácsokat ad például a királyi tanács összetételéről, az ispánokkal való kapcsolatról, az uralkodónak az igazságszolgáltatásban betöltött szerepéről. Mindhárom fejezet ugyanazt a toleranciát sugallja, amit a nevezetes hatodik passzus a vendégekről. Feltétlenül figyelembe kell venni, hogy az itt emlegetett vendégek mindegyike a királyi udvar – többek között a királyi tanács, illetve közvetlenül a királyt szolgáló harcosok – közegébe tagolódott be. Belőlük és a hazai előkelőkből formálta István azt az udvari elitet, amelyre az ország kormányzásában támaszkodott. A kormányzó elit, amely minden bizonnyal mutat kontinuitást a korábbi fejedelmi kísérettel is, István hatalmának fontos támasza volt. A pannonhalmi oklevélben említett „németek” például egy átszervezett hadseregre utal, ami nem ellentétes a korábbi gyakorlattal, hiszen a fejedelmi különhatalmat biztosító kíséret máskor és másutt is mindig „idegenekből”, azaz a vérségi közösségen kívülről jöttekből (is) állt. A helyi előkelők (egykori törzsfők vagy nemzetségfők leszármazottai) közül azoknak jutott hely István kormányzatában, akik elfogadták az új körülményeket. Aba Sámuel és Vazul példája, akinek egyik fia még a 11. század közepén is pogány volt, azt mutatja, hogy István király megelégedhetett a lojalitással, még saját rokonságán belül is.