A korszak bemutatását a Magyarország felé irányuló német expanzív törekvésekkel kezdtük, mivel úgy véljük, hogy ezen események szoros összefüggésben álltak a belső hatalmi villongásokkal. A hadakat a német-római császárok vezették, de eme eseményeknek egyéb külpolitikai vonatkozásai is voltak. Mindenekelőtt az, hogy a német-római császárral szemben a magyar királyok nemcsak a hadakozás, hanem a diplomácia szintjén is felvették a küzdelmet. A diplomácia egyik sarokpontja a másik (bizánci) császárral való kapcsolat volt. A királyi cím elismertetése szempontjából kiemelendő két uralkodó, aki Bizáncból koronát kapott. Előbb I. Andrást kell említenünk, akinek IX. Konsztantinosz Monomakhosz küldött koronát, feltehetőleg 1047-ben. Erre azért volt szükség, mert Szent István koronája a ménfői csatában (1044) a császár kezébe került; Péter királynak a császártól származó uralmi jelvénye nem lehetett András számára megfelelő. András királyi jelvénye az ún. nyitraivánkai korona lehetett, amelyből kilenc zománcozott aranylemez maradt fenn. Később, 1074-ben I. Géza király fordult ugyanilyen kéréssel Dukasz Mihály császárhoz. A mogyoródi csatában (1074) legyőzött Salamont szintén szoros kapcsolat fűzte IV. Henrik császárhoz. Ráadásul a kibontakozó invesztitúraharc idején a császárral szemben álló VII. Gergely pápa is világi, hűbéri függés elismerését kérte. Mindkettő alól „kibújva” lépett kapcsolatba a bizánci császárral Géza király. Az ekkor kapott korona az ún. corona graeca, amely azonos a mai Szent Korona alsó részével. A bizánci kapcsolatok része az is, amikor Kálmán király a 12. század elején a bizánci trónörököshöz (Ioannész Komnénosz) adta feleségül László király leányát. A lépés következményei majd csak a 12. század során lesznek érzékelhetők.