Az első ezredfordulón a kereszténység felvételével Magyarország a keresztény Európa részévé vált. Ez mégsem jelentette azt, hogy a Kárpát-medencében élők azonnal szakítottak volna korábbi életvitelükkel, hagyományaikkal, felfogásukkal. Erről árulkodnak a 11. század „viharai”. A 12. századra bekövetkezett belső konszolidáció olyan stabil rendszert eredményezett, amelyet nem „ráztak meg” a dinasztián belüli konfliktusok sem. Ezek egyike volt a század első felében Kálmán utódai, II. István (1116–1131) és a trónkövetelő Borisz herceg, valamint a Kálmán megvakított testvérétől, Álmostól származó utódok, II. (Vak) Béla (1131–1141) és II. Géza (1141–1162) küzdelme. A másik konfliktus, amely szintén több szakaszban zajlott II. Géza testvérei (II. László 1162; IV. István 1161–1163) és fiai (III. István 1162–1172; III. Béla 1172–1196) között. Az utóbbi küzdelem Bizánc jelentős támogatásával zajlott. Az uralkodó környezetében élő vagy ott gyakran megforduló elit bezárkózottsága azonban csak lassan oldódott, ehhez a nyugatról érkező és „országlakossá” váló lovagok jelenléte minden bizonnyal hozzájárult. A külsőségek átvétele gyorsabban mehetett, amire az öltözködéssel és a fegyverviseléssel kapcsolatban vannak adataink. Az Európa nyugati felét felbolydító keresztes gondolat és a nyomában elinduló hadjáratok azonban Magyarországon kevés visszhangra találtak. Sajátos optikát ad, ha megvizsgáljuk, hogyan viszonyult a magyarországi elit a keresztes hadjáratokhoz, illetve a nyomukban kialakuló politikai kapcsolatokhoz és a keletkező új szervezetekhez, például a lovagrendekhez. Az átvonuló keresztesekhez való viszony folyamatosan változott. Ebből kitűnik az is, hogyan tekintettek a korabeli Magyarországra a keresztes hadak irányítói és résztvevői. Az események sora azt mutatja, hogy a 12. század az az idő, amikor bekövetkezett Magyarország tényleges integrálódása a keresztény Európába.58