A 11–12. századi történetírók a királyi udvarban éltek és alkottak. Személyüket nem ismerjük, csak véleményüket, amely a király és környezete felfogását tükrözte: azt, hogyan bizonyították uralkodásuk jogosságát, illetve az ellenfelek törekvéseinek jogszerűtlenségét. Az előkelők gondolkodásmódját nem ismerjük, de szóban bizonyosan fenntartották a nemzetség történetét, hagyományait, hiszen ennek morzsái még a 13. században is fellelhetők. A szóban továbbadott történetekre utal Anonymus akkor, amikor a „parasztok hamis meséit” és az „igricek fecsegő énekeit” elmarasztalóan emlegeti. Az igricek lehettek az előkelők udvarának szórakoztatói. Amíg a múltbeli hagyomány nem értékelődött fel valamiért a jelen számára, addig nem is törekedtek a lejegyzésére; illetve a világiak számára a 12. század végénél korábban nem is volt fontos az írás. A 13. század elején a birtokadományozás megváltozásával egy csapásra fontosak lettek az elődök tettei, az öröklés kiterjesztésénél pedig fölértékelődtek a nemzetségi-rokoni összetartozás szálai. A birtokos (úri) nemzetség körében ez biztosan ismert volt. Az előkelő nemzetségek összetartozásuk jeleként felépítették a nemzetségi monostorokat. Mivel a 13. századra a régi nagy nemzetségek több ágra bomlottak, felosztották az addig osztatlanul hagyott közös birtokot (ahol rendszerint a monostor állt), nemegyszer megfosztva magát a monostort is a szerzetesi közösség létalapját biztosító jövedelemtől. Nem csoda, ha a nemzetségi monostorok mint pusztulófélben levő intézmények jelennek meg előttünk a 13. században.