A 16–18. században bekövetkezett, számára rendkívül kedvezőtlen etnikai arányeltolódást a magyarságnak a 20. század elejére sem sikerült lényegesen megváltoztatnia. Annak ellenére, hogy részaránya a Magyar Korona országainak népességében 1850 és 1910 között 36,5 százalékról 48,1 százalékra emelkedett, még mindig kisebbségben volt a nem magyar lakossággal szemben. A szűkebb – Horvátország nélkül számított – Magyarország lakosságában a századfordulón már elérte az abszolút többséget. A kiegyezés ugyan biztosította számára a soknemzetiségű ország feletti hegemóniát, de a Monarchia válsága, hatalmi pozícióinak, szilárdságának megrendülése a történelmi Magyarország felbomlásával fenyegetett. Ezt a veszélyt a politikai elit – 1848–1849 tapasztalatai nyomán – már a század közepén jól látta. A nemzetiségi kérdés korszakunkban – a földkérdés és a politikai struktúra demokratizálása mellett – a magyar politika megoldatlan kérdése maradt. Míg a másik két probléma megoldatlansága a magyar politikai vezetőrétegen múlott, a nemzetiségi kérdés esetében kérdéses, hogy egyáltalán létezett-e olyan megoldás, amely az első világháborúhoz hasonló katasztrófa esetén is garantálta volna a történeti Magyarország integritását. Az idejében végrehajtott föderatív átszervezés talán megmenthette volna a Monarchiát, de Magyarországot etnikai alapon elhatárolt államokra bontotta volna. A tőkés gazdasági fejlődés és a polgárosodás elkerülhetetlenül megérlelte az etnikai kisebbségek igényét a nemzeti önrendelkezésre, s – amelyiknek erre lehetősége volt – a korszakunkban létrejövő független anyaországgal való egyesülésre.