A fordítóra irányuló kutatások az 1990-es évektől váltak népszerűvé a fordítástudományon belül, de ezek a kutatások szinte kizárólag a fordítók kognitív folyamataira irányultak. Ennek okai meglehetősen egyértelműek: a fordítás nyelvi tevékenység, és mint ilyennek, kognitív feldolgozó folyamatok állnak a hátterében, tehát ezt érdemes elsődlegesen vizsgálni. Másrészt, a pszichológia uralkodó paradigmája már ekkor is, akárcsak napjainkban, a kognitív pszichológia volt, ami szintén a kognitív jellegű kutatások dominanciáját eredményezte. A nem-kognitív folyamatokra irányuló kutatások a 2000-es években jelentek meg, és az elmúlt évtizedben indultak gyors szaporodásnak. A kutatási téma megjelenése három forráshoz köthető. Egyrészt a kognitív folyamatorientált vizsgálatok legjellemzőbb adatgyűjtési technikája az úgynevezett „hangos gondolkodás” (Think Aloud Protocol – TAP) volt, amelynek során a fordítók fordítás közben minden gondolatukat verbalizálták. Már a 90-es években, a TAP-jegyzőkönyvek elemzése során többen felfigyeltek arra, hogy a fordítók számos nem-kognitív, érzelmi, szociális jellegű megnyilvánulást is tesznek (Laukkanen 1996, Tirkkonen-Condit–Laukkanen 1996, Jääskeläinen 1999). Ezzel párhuzamosan, Don Kiraly (1995, 2000) a konstruktivista pedagógia felől indulva jutott arra a következtetésre, hogy a professzionális fordítás folyamatában és a fordítóképzésben fontos szerepe van a teljes személyiségnek, nem csak a megismerő funkcióknak, hanem az érzelmeknek és a szociális készségeknek is. Végül, a fordítók és fordítást oktatók jelentős része saját fordítói és oktatói tapasztalatai alapján figyelt fel a nem-kognitív tényezők szerepére a fordításban és a tolmácsolásban. Mindezek eredményeképp e kutatási terület napjainkra ugrásszerű fejlődésnek indult, amelyet a témában publikált írások nagy száma is mutat.