Az innátista álláspontot Chomsky és közvetlen pszichológus-filozófus követője, Jerry Fodor fogalmazta meg legvilágosabban a már említett Chomsky–Piaget-vita során (l. Piattelli-Palmarini 1980). Érvelésük lényege, hogy a természetes nyelvekben vannak olyan önkényes, sem a megismerés általános szerkezetéből, sem a közlés hatékonyságából le nem vezethető szervező elvek (pl. bizonyos nyelvtani műveletek szerkezetfüggősége), amelyek csak az emberi nyelv, sőt azon belül is a szintaxis speciális jellemzői. Mivel ezek nem vezethetők le kognitív vagy „szemantikai” tényezőkből, igenis fel kell tételeznünk a nyelvelsajátításban egy, a nyelvre specifikus, velünk született összetevő meglétét. Másrészt a kognitív és szemantikai megalapozottságot hangsúlyozó szerzőkkel, főleg Piaget-nak a vitán bemutatott álláspontjával vitatkozva, egy nagyon lényegi empirikus kérdést vetnek fel: hol vannak azok a speciális elvek, amelyeknek a segítségével a kognitív folyamatokból valóban levezethető a nyelv? Hogyan fordíthatók le például a szenzomotoros intellektus kategóriái a gyermeknél ténylegesen kialakuló nyelvi kategóriákra? A kognitivista irány talán túl könnyedén magától értetődőnek veszi a kettő közötti fordítás, a „levetítés” problémáját. Chomskyék nem tagadják, hogy a nyelv megjelenése előtt és azzal párhuzamosan a gyermek hallatlanul fontos kognitív fejlődést mutat. Azt sugallják azonban, hogy ha részletesen megpróbálnánk kifejteni e teljesítmény nyelvre való lefordításának elveit, ezek a kognitivisták által egyszerűnek és triviálisnak posztulált s így nem is nagyon kifejtett elvek olyan bonyolulttá s a nyelvre specifikussá válnának, hogy ismét visszahoznák a kognitivista modellbe is a „nyelvelsajátítási szerkezetet”. Legfeljebb ez most egy „fordítógép”, és nem egyszerűen egy nyelvtankészítő gépezet analógiája lenne.