Szűkebb vagy szélesebb körű olvasmányaink, nyelvi ismereteink alapján mindannyiunk tudatában más-más „világirodalom” él. Ha egy mű mély hatást gyakorol ránk, hajlandóak vagyunk azt már világirodalmi szintűnek, tehát a fogalomba tartozónak tekinteni. Az egyéni esztétikai ítélet esetleges elfogultságát és pontatlanságát a közösség (iskolai oktatás, szakmai konszenzus, könyvkiadás stb.) történelmi távlatokban korlátozza vagy hitelesíti. Témájában több ezer évet és több tucat nyelvet áttekintő kötetünk nem szólhat a világirodalom valamennyi jelentős alkotójáról és alkotásáról. A nyilvánvaló terjedelmi korlátokon túlmenően azért sem, mert nincs általános érvényű, rögzített irodalmi kánon, s valószínűleg nem is lesz soha. Mindazonáltal célunk volt megtalálni a német és francia előzményeket követően Goethe alkotta és körülírta (1827) Weltliteratur szó tartalmában az általános egyetértés minimumát. Kötetünk abban is hű akar maradni a weimari költő szelleméhez, hogy a klasszikus hagyományból merítő európai literatúra bemutatása mellett közel húsz nem európai nyelvű irodalmat is tárgyal. Kiindulópontnak a középiskolai tankönyvek és a legjelentősebb hazai bölcsészkarok magyar szakos képzésének világirodalmi részét tekintettük, amelyhez hozzávettük néhány mértékadó külföldi egyetem ilyen tananyagát is. A szerzők többségükben egyetemi tanárok, oktatók, akik az említett „kötelező” rész felett saját belátásuk szerint válogattak a szakmai kompetenciájukba tartozó alkotások közül.