Ahhoz, hogy a (kelet-)közép-európai irodalmakban is megtörténhessék a váltás, és a nyugat-európai kultúrákban már jórészt lezajlott vagy éppen folyamatban lévő irodalmi modernizálódás végbemehessen, a nyelvújítások-nyelvteremtődések periódusába kellett lépniük (kivétel ez alól a lengyel). Olyan irodalmi nyelvet kellett a kultúra képviselőinek elfogadniuk/elfogadtatniuk, amelynek általánossá, koinévá válása lehetővé teszi a korszerű irodalmi terminológia életbelépését, valamint a műfajrendszer egyre szükségesebbnek látszó átstrukturálódását. Egyben lehetőséget teremt arra, hogy a nemzeti irodalom igénye és normája valódi művekben öltsön testet, egyrészt dialógust teremtve ezáltal a nyugati irodalmi-kulturális trendekkel, másrészt alapjául szolgálva a 19. században fölerősödő, nemzeti elbeszéléseket feltételező kulturális megnyilatkozásoknak. Mindezek következtében a (kelet-)közép-európai romantikák egyfelől a goethei világirodalom-eszmének és -gyakorlatnak a nemzeti nyelvű tematizálásában vesznek részt, másfelől ama kulturális intézményrendszer kiépüléséhez járulnak hozzá, amely önlegiti-mációs-emancipációs törekvéseivel – szűkebb és tágabb értelemben egyaránt – a saját és az idegen közötti kettősségben szemlélt és szemléltetett világ feltárására irányuló stratégiát szervezte, szabályozta és rögzítette.