Nagyobb a jelentősége a két hatalmas eposznak, a Mahábháratának és a Rámájanának. A Mahábhárata (a Bharata utódokról szóló költemény) alapjában Bharata király leszármazottainak két ága, a Pandu utódok (a Pándavák) és a Kuru utódok (a Kauravák) közti hosszú harcról szól, mely végül a Kauravák győzelmével végződött. Ez az eredetileg szájhagyományban élő költemény azután módosult, brahmanikus szellemben átszíneződött, újabb elemekkel, önálló, kisebb eposzokkal gazdagodott, sokszor egy-egy énekmondó a maga történetét valami laza szálon hozzáfűzte a főcselekményhez, s az azután már mint a Mahábhárata része hagyományozódott tovább, úgyhogy mire a költeményt vagy nyolcszáz évnyi szóbeli hagyományozás után írásba foglalták (valamikor a Kr. u. 4. században) százezer slókára (párversre), vagyis kétszázezer sorra dagadt. A slóka két 16 szótagból álló sorból áll, a nyolcadik szótag után sormetszet van, de csak az utolsó négy szótag időmértéke szabályozott. Szerkezetről, következetes jellemrajzokról ilyen körülmények között szó sem lehet. Vannak viszont igen hatásos részletek (pl. a csataleírások) és emlékezetesen szép betétek. A három híresebb a Nala és Damajanti története: hogyan kockázza el Nala mindenét, hogyan bujdosik el, mielőtt feleségét, Damajantit is eljátszaná, kétségbeesetten a vadonba, hogyan kerül az egymást mindvégig szerető két ember újra össze; Sakuntalá története: hogyan ígéri meg Dusjanta király Sakuntalának, hogy a szerelmükből született gyermek a király utódja lesz, hogyan tagadja ezt le később, s hogyan igazolja vele szemben égi szózat Sakuntalát; és Szávitri története: hogyan hozza vissza Szávitri férjét a halál kezei közül. Bár itt-ott ezeket is megrontja a brahmanikus elem betolakodása, ezt valószínűleg csak mi érezzük zavarónak, az indiai olvasó nem. Mint ahogyan az ugyancsak híres betét, a Bhagavadgita filozófiájának ellentmondásain is csak mi ütközünk meg.