Nem annyira Lermontovtól, mint inkább Puskintól vezet az út Nyikolaj Vasziljevics Gogolhoz (1809–1852). A népi nevetéskultúra jellemzőit és historikumát feldolgozó Bahtyin elsősorban azt hangsúlyozta Gogollal kapcsolatban, hogy neki köszönhetően az orosz irodalom beléphetett egy világirodalmi folyamatba, és egy olyan hatástörténeti újragondolást emleget, amely egyrészt Gogol egész életművét áthatja, másrészt az orosz prózának a folklórhoz való kapcsolódását, illetve a romantikus irónia szerinti olvasatát hangsúlyozza. Elképzelése szerint Rabelais-val a szépirodalomban fordulatot vett „karnevalizáció” (Karnevál, karnevalizáció) Sterne-ön (és teszem hozzá, Diderot Mindenmindegy Jakab című regényén, vö. 4.2.1.3.) át – a közbeeső állomásokat nem említve – Gogolban ismét újragondolódik, és nála az ukrán alsópapság (népi) burleszkje kap olyan alakot, amelynek révén a fantasztikus irodalom groteszkje érvényesül. Ez egyben azt is jelenti, hogy E. T. A. Hoffmann kísérteties történeteinek, műmeséinek, álom és valóság egybejátszásának technikája Gogolnál átértékelődik, erősen parodisztikus színezetet kap, és a falu képzeletvilágának elemeivel töltődik föl. Az 1831–1832-es Esték egy gyikanykai tanyán (Vecsera na hutore bliz Gyikanyki) elbeszélései példázzák az elmondottakat. A romantika műfajteremtő igyekezete fogalmazódik meg bennük, a mese és a mesei közelítése a bonyolultabb narratív eljárásokhoz. A köpönyeg (Sinyel, 1842) című novellában a ruhadarab mint tárgy jelképesen értendő, az új köpönyeg birtoklása új szituációba helyezi a kishivatalnokot, míg az attól való megfosztódás léte értelmének elvesztését okozza. A kísértetként visszajáró kishivatalnok aztán le-lerántja másokról a köpönyeget, anélkül persze, hogy létezésének jelképe visszanyerhető lenne.