Babits Mihály Az európai irodalom történetében Rainer Maria Rilkéről (1875–1926) néhány sorban lényeges megállapításokat tesz: „Ős prágai házak s Rodin-szobrok árnyában itatta szavait mindenféle lelki borokkal lággyá és mágikussá.” Babits mintha magyar felfedezőjének, a Rilke-líráról már 1909-ben a Nyugatban esszét közlő Kosztolányi Dezsőnek egy állítását mondaná tovább, mikor Rilke „szómágiáját” hangsúlyozza. Ez azért is fontos, mert Kosztolányi nemcsak magyar irodalmi, hanem kiváltképpen a századfordulós modernség szempontjából tekintette át Rilke első nagy költői korszakát: „Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek. Csak Poe Edgarnak vannak ilyen kincses szavai. Nálunk meg Babits Mihály szóidomító, blazírt és kesernyés verseiben találok hasonlót, amelyekben érzéki és értelmi hatások zenévé, fogalmi értékké csendülnek.” Kosztolányi azonban felfigyel a korai Rilke egyik kulcsfogalmára, költészetének oly értelemben vett meghatározójára is, amely Rilke nyelv-, személyiség- és művészetszemléletét elkülönítette az átlagmodernségtől. (Babits célzott arra, hogy Rilke lírája közel áll a Rodin-szobrok világához, ahhoz a Rodinéhez, akinek Rilke könyvet szentelt, és aki mellett, akinek művészetét elemezve alakította ki a maga tárgylíráját.) „A tárgy az a »nem-én«, amellyel öntudatlanul is millió kapcsolatban vagyunk, és nem tudunk elszakadni tőle. (…) A fa, a kő, a víz, a pohár, a szék, atoll, a ruha, minden tárgy, amivel egyszer vonatkozásban álltunk, vagy állani fogunk, vagy csak állhatunk, csendesen viseli magán életünket, roskadva hordja múltunkat, jelenünket vagy jövőnket, s ha bámuljuk őket, magunkat bámuljuk bennük. A tárgyak szimbólumok. És a mi értelmünk tulajdonképpen bennük van.”54