A költészet a harmincas években jelentős megváltozott. Átpolitizálódott, ami azonban nem jelentette egyben a modernista örökség elutasítását is: Eliot kultikus költőnek számított az évtized legfontosabb angol költői körében. A nemzedék legnagyobb alakja, Wystan Hugh Auden (1907–1973) revelációként olvasta az Átokföldjét; más kérdés – és ez a kettejük közötti különbségre utal –, hogy noha Eliot utólag saját belső problémái kivetítéseként jellemezte a verset, Auden a háború utáni Anglia realisztikus portréját látta benne. Auden és nemzedéke (Stephen Spender, Cecil Day Lewis, Louis MacNeice) modernizmusát leginkább épp ez a publikus, nyíltan politizáló álláspont és a művészet státusának másfajta felfogása különböztette meg a húszas évek modernizmusától: a költészet nem teremt alternatív, a transzcendencia helyébe álló rendet, nem papi hivatás, hanem a világban való tevés-vevés egyik kitüntetett formája, amelynek azonban a gyakorlati következményei legalábbis kérdésesek. Ahogy Auden talán legtöbbet idézett sorában írja a W. B. Yeats emlékezete című versében: „Mert a költészettől semmi se változik.” Egyik legszebb verse, a Musée des Beaux Arts Brueghel Ikarosz-festménye ürügyén vet számot a szenvedés és az áldozat hiábavalóságával, „emberi rangjával”. Auden költészete eleve ellenállt a modernizmus bizonyos alapfeltevéseinek, hiszen a kivételes formai virtuozitással megáldott Auden – és Spender – belevetette magát a modern valóságba (az ipari tájak részben őáltaluk kerültek be a költészetbe), a futuristákhoz hasonlóan érdekelte a gépek puszta energiája. 1939-ben Auden az Egyesült Államokba menekült – távozását sokan árulásként értelmezték –, ott megkeresztelkedett, és pályafutásának második, szintén igen termékeny szakaszában egyre távolabb került a modernista költészetideáltól: formailag tökéletes, szentenciózus, szellemesen moralizáló versei inkább a klasszicista költőket (pl. Drydent) vagy a Don Juan Byronját idézik fel.