Ficino fiatalabb kortársa, a másik nagy teoretikus, Giovanni Pico della Mirandola (1463–1494) volt, aki a latinon és a görögön kívül megtanulta a hébert, az arabot és a kaldeus nyelvet is. Az emberi méltóság jelentőségének meghatározásában Pico della Mirandola hozta a legnagyobb újdonságot. Az általa szervezett római filozófiai „világkongresszusra” (1487) előkészített vitaanyagban az ember méltóságán túlmenően Pico a gondolkodás történetének minden „őszinte” megállapítása között lévő belső harmónia mellett érvelt. A kilencszáz tételből álló szinkretikus teológiai idézet- és kommentárgyűjtemény elé bevezető tanulmányt írt, amely a Beszéd az emberi méltóságról (Oratio de hominis dignitate, 1486) címet kapta. A fiatal keresztény platonikus érvelése szerint minden létezőnek van speciális természete, amely meghatározza tevékenységét és helyét a világban. A kutya kutyaként, az oroszlán oroszlánként él vagy kénytelen élni. Az ember természete viszont nem determinált; cselekvésében alkotja meg önmagát, saját maga atyja. A szabadságra alkotott lény dönt a sorsáról: saját maga emeli dicsősége oltárát vagy kovácsolja kárhozatának bilincseit. Pico emberi méltóság- és szabadságeszméje ellenérzést váltott ki az egyházi emberekből. VIII. Ince felfüggesztette a Pico szervezte filozófiai „világkongresszus” előkészületeit, a pápa által kinevezett bizottság elítélte a tanait. Pico börtönbe került, ahonnét Lorenzo de’Medici és politikai szövetségese, VIII. Károly francia király közbenjárására szabadult.