Ha valakiről, róla elmondható, hogy üstökösként tűnt fel a francia költészet egén. Egyetlen kötetbe foglalható „életművét” tizenkilenc éves koráig hozta létre, aztán otthagyta az irodalmat, hogy beutazza fél Európát, s élete utolsó évtizedében üzletember legyen Afrikában. A zseniális kamasz hirtelen „elhallgatása”: ez foglalkoztatja mindmáig az utókort, ez táplálja az alakja körül kialakult mítoszt. Arthur Rimbaud (1854–1891) mindenben félelmetesen gyors volt: két év alatt kijárta az egész francia költészet iskoláját, mindent magába fogadott és kipróbált. 1870-ben már olyan remeklések kerültek ki a keze alól, mint az Élmény (Sensation), A völgyben egy katona alszik (Le Dormeur du val), Kóborlásaim (Ma bohème). A lázadás szelleme hajtotta előre: lázadt a család, a társadalom, s végül az emberi lét korlátoltsága ellen. A háborús összeomlást, Párizs ostromát, a kommünt, amelynek forradalmi hevülete őt is elragadta, lázas izgalmi állapotban élte meg. A költő az ismeretlent faggató látnok, magyarázza híres leveleiben (A látnok levelei, Lettres du Voyant), amelyek gondolati tartalma nem foglalható össze néhány mondatban. Leghíresebb verse, A részeg hajó (Le Bateau ivre, 1871) a „kalandvágy, féktelen szabadságszeretet és a messze tengerek hívásának páratlan remekműve” (Szerb Antal), s mindjárt utána A magánhangzók szonettje (Voyelles, 1872): utóbbit Rimbaud büszkén említi majd A szó alkímiájában.