A francia színház ekkor nem szűkölködött tehetségekben. A sokoldalú Jean Cocteau (1889–1963), aki nem kevés öniróniával ismerte el, hogy a dolgokat mindig elsőnek mondta ki másodszorra, a legkülönbözőbb műfajokat művelte, a klasszicizáló Antigonétól (1922) a szürrealista tánc- és némajátékon (Az Eiffel-torony mátkapárja, Les Mariés de la tour Eiffel, 1924) és a telefont drámai eszközzé tevő Búcsún (La Voix humaine, 1930) keresztül a Rettenetes szülőkig (Les Parents terribles, 1938). A regényíró Jean Giraudoux (1882–1944) először egy regényéből ír darabot (Siegfried, 1928), majd Louis Jouvet biztatására a többit, melyek közül a Trójában nem lesz háború (La Guerre de Troie n’aura pas lieu, 1935), az Élektra (1937) és a Sellő (Ondine, 1939) emelhető ki. Giraudoux darabjaiban a nyelvi kifejezés kifinomultsága, a szellemesség és az irodalmiság dominál, ez teszi darabjait dramaturgiailag kissé bágyadtakká. Noha csodálója volt Claudel és Pirandello mellett Giraudouxnak is, egészen más írói alkat, más élet- és társadalomszemléletet képvisel Jean Anouilh (1910–1987), aki a színpad és a színpadi játék minden lehetőségét kihasználta, Marivaux-tól éppen úgy kölcsönzött, mint a bulvárszínháztól. A háború előtt írt színművei közül a Darius Milhaud közreműködésével készült Bőröndje vesztett utas (Le Voyageur sans bagage, 1937) és a Vadleány (La Sauvage, 1938) emelhető ki. Első helyen mégis a szophoklészi tragédiát „újraíró”, azt külsőségeiben és nyelvileg is modern környezetbe állító Antigonéja (1943) említendő, amely a megszállás éveiben hirdette a hatalomnak nemet mondás szabadságát. Erről szól egyébként másik nagy hírű drámája is, a Becket (Becket ou l’Honneur de Dieu, 1957).