A 20. századi történeti szempontból megismert jelképek lehetővé tették az „alaptörténetek” (a zsidó-keresztény hagyomány, a görög–római mitológia vagy más világvallások öröksége, valamint a latin-amerikai szerzők esetében a spanyol hódítás előtti világ nyelv- és mondahagyatéka) új értelmezését és bemutatását. A megállapítás általános érvényét jól mutatja két, egymástól térben, hagyományában meglehetősen távol lévő regény: Ivo Andrić szerb író Híd a Drinán (Na Drini ćuprija, 1945) és Gabriel García Márquez, kolumbiai író Száz év magány című műve. Mindkettőre jellemző a mitológiai idő és tér történelmi időtől és tértől való megkülönböztetése, amely párhuzamos a szakralitásba hajló (vagy szakrálisnak hitt) és a profán dolgok szétválásával. Ezzel összefüggésben lelepleződnek a különféleképpen felfogott mese-, monda- és legendatörténetek, illetve más jelentőségre tesz szert a „krónikás”. Ugyanakkor alapvető különbségek is vannak a két mű között. Andrić a fent és a lent, az állandóság és a változás, a híd és a folyó képzeteiben hordozott jelképiség összefüggéseivel szemlélteti a pravoszláv, a zsidó és a mohamedán lakosság kisvárosi történetét, a hídépítéssel, a szakrális hellyel kapcsolatos monda keletkezését és e mondák népköltészeti örökséggé, az önazonosítás és önazonosulás eszközévé válását. A kolumbiai szerző művében ellenben összeilleszkednek, egyetlen legendárium építőelemeivé lesznek az eltérő eredetű mitologémák. A Biblia (az özönvíz, a testvérgyilkosság, amely itt rokongyilkossággá lesz), a görög mitológia (az Atreidák sorsa), valamint az indián hagyomány (például egy termékenységmítosz) segítségével elevenedik meg az emberiség története.