Az indoiráni törzsek szétválását követően az ún. indoárja törzsek kelet felé mozogtak. A lóvontatású harci kocsikat és bronzkardokat használó indoárja törzsek a Kr. e. II. évezred második felében érhették el az indiai szubkontinenst. Mivel az Indus-civilizáció városai ekkor már évszázadok óta lakatlanok voltak, a két kultúra képviselői nem találkoztak egymással. Az árja törzsek indiai behatolásának folyamatát azonban alig ismerjük. Az új népek megjelenése a régészeti anyagban jól meghatározható, írott források azonban csak jóval későbbi időszakból maradtak ránk. A korai árja központok nem az egykori Indus-civilizáció területén alakultak ki, hanem attól északabbra, az Indus öt mellékfolyójának vidékén, a mai Gandhára tartomány területén. Mivel településeiket nem kőből vagy agyagból építették, ezért kevés régészetileg feltárható nyom maradt fenn. A legfontosabb ezek közül a kerámia. Az árja törzsek bevándorlásával az iráni ún. Hisszár-kultúra jellegzetes szürke kerámiáját szokták kapcsolatba hozni. Az észak-indiai térség elfoglalását követően az árja törzsek fokozatosan keletre húzódtak, és az ún. késő védikus korban (Kr. e. 850–560) birtokba vették a Gangesz völgyét is. Az árják térhódításával az őslakos, ún. dravida nyelveket beszélő csoportok az indiai szubkontinens déli részére szorultak. Az árja törzsek mozgása a Kr. e. 7. századra befejeződhetett, és kialakultak államaik. Bár a korszakból nem maradtak fenn egykorú írott forrásaink, a bevándorlás korához a jóval később írásba foglalt Rig-véda köthető. A szanszkrit hagyomány két ókori eposza, a Mahábhárata és a Rámájaná örökítette meg ezen államok fővárosainak nevét és emlékét. A Kr. e. 5. század kezdetén már tizenhat fontosabb királyságot említenek forrásaink: Magadha, Kási, Kósala, Vriddzsi, Malla, Csédi, Vatsza, Kuru, Pancsála, Anga, Matszja, Suraszéna, Asmaka, Avantí, Gandhára és Kambódzsa. A királyságok és arisztokratikus köztársaságok küzdelméből végül Magadha állam került ki győztesen.