Ezzel szemben az új Kttv. a nyugat-európai államokban kialakult közszolgálati státuszvédelmi normákkal szembe menve a munkavállalókat és a közalkalmazottakat megillető felmondási, illetőleg felmentési időnél jóval szűkebb, a szolgálati idő hosszától függetlenül egységesen csak kéthavi felmentési időt biztosít [68. § (1) bek.]. Ez a közszolgálati státus nemzetközileg elfogadott jogelveit figyelembe véve elfogadhatatlan. Ugyanakkor a másik túlzás talán csak részben, de egyértelműen logikátlanság volt, hogy a korábbi Ktv. 18. § (1) bekezdése a köztisztviselőkre szintén a szolgálati időtől függetlenül egységesen 6 hónapos felmentési időt ír elő, amelyből 3 hónapra a felmentett köztisztviselőt – szintén álláskeresés érdekében – mentesíteni kell a munkavégzés alól. Ez a csekély köztisztviselői szolgálati idővel rendelkező köztisztviselőkre kifejezetten előnyös volt, viszont a hosszabb szolgálati évekkel rendelkező köztisztviselőkre nézve kifejezetten hátrányos, az új szabályozásban még kiélezettebb ez az ellentmondás. Disszonáns az is, hogy nem tesz különbséget az alacsonyabb fizikai, a magasabb közhivatalnoki és a még magasabb köztisztviselői (az általunk javasolt tagolás szerint – A szerzők) státusz szerint, és egyiknél sem veszi figyelembe sem a szolgálati időt, sem a beosztást, illetve az alternatív módon elért címet. A felmentési időt e kritériumok szerint kellene differenciálni. Megnyugtató a két törvénynek összhangba hozása volna, már csak azért is, mert a köztisztviselői beosztás társadalmilag magasabb rangú, mint a közalkalmazotti.

A közalkalmazottakra és a köztisztviselőkre érvényes végkielégítési szabályok strukturálisan megegyeznek az Mt. megoldásával, a megállapított értékek tekintetében azonban eltérés áll fenn. A mértékek skálája az indulásnál előnyösebb. Míg ugyanis az Mt.-nél a végkielégítés legalsó mértéke 3 évi egy helyben lévő munkaviszony után 1 hónap, felső határa pedig 25 évi szolgálat esetén 6 havi átlagkereset, addig a Kjt. szerint korábban már 1 évi közalkalmazotti viszony esetén jár az egyhavi átlagkeresetnek megfelelő összegű végkielégítés. Ugyanakkor köztisztviselőnél az egyhavi végkielégítés a korábbi jogi szabályozás értelmében a ledolgozott szolgálati időtől függetlenül járt. Ezzel szemben, míg az Mt. esetében 25 évi egy helyben történő szolgálat szükséges ahhoz, hogy a munkavállaló a maximális 6 havi átlagkeresetének megfelelő végkielégítéshez jusson, addig a Kjt. és Ktv. szerint a végkielégítés maximumát kitevő összeg már 20 évi szolgálati idő után elérhető, amely közalkalmazottaknál 8 havi, köztisztviselőknél pedig 12 havi átlagkeresetnek megfelelő összeg volt. Most ez a Ktv. helyébe lépett Kttv. (2011. évi CXCIX. tv.) 69. §-a és a Kjt.-nek a 2012. évi módosítása (2012. évi CCXVI. tv.) következtében a végkielégítés mind a köztisztviselőkre, mind a közalkalmazottakra nézve szigorítás mellett közeledett egymáshoz. Mind a kettőnél az alapszolgálati idő 3 év, a felső pedig 20 év. Míg azonban a köztisztviselőnek 3 évi szolgálat esetén 1 havi, 20 évi szolgálat esetén pedig 8 havi illetmény, addig a közalkalmazottnak 3 év esetén csak 1 havi távolléti díj, 20 évi vagy azt meghaladó szolgálatnál pedig szintén csak 8 havi távolléti díj jár. A szolgálati időnek az alsó és a felső határidő közötti megállapítása a havi összegekkel együtt szintén egységes, különbség itt is azonban az illetmény és a távolléti díj tekintetében van (5 év – 2 havi, 8 év – 3 havi, 10 év – 4 havi, 13 év 5 havi, 16 év – 6 havi, 20 év – 8 havi illezmény, illetőleg távolléti díj). Nem jár végkielégítés sem a köztisztviselőnek, sem a közalkalmazottnak nem megfelelő munkavégzés esetén, köztisztviselőnek pedig ezen kívül még méltatlanná válás kimondása esetén sem. Mindkettő esetében azonban a korábbi joghoz hasonlóan csak a végkielégítés fele jár. Ha az érintett az átszervezés okán történő állásfelajánlást indokolatlanul nem fogadja el és közszolgálati viszonya emiatt szűnik meg. „Ex lege” alapos el nem fogadási indok a határozott időre szóló, valamint a 20%-kal kevesebb illetménnyel járó állás, illetve munkakör visszautasítása. Az is eltérés még az Mt.-től, hogy a Kjt. és a Kttv. arra ösztönzi az intézményvezetőt, hogy a közalkalmazott szolgálati viszonyának megszűnése esetén – ha az az intézmény jogutód nélküli megszűnése vagy karcsúsítása miatt következik be – a munkáltató köteles a közalkalmazott elhelyezését elősegíteni. Ha ez sikerül, a közalkalmazottnak végkielégítés nem jár. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha az elhelyezkedésre nem a közszolgálat területén, hanem a gazdasági munka világában kerül sor.

A csoportos létszámleépítésen, valamint a végkielégítés összegén kívül ebben nyilvánul meg csupán, hogy a jogalkotó a közalkalmazottakra és a köztisztviselőkre a munkaviszonyuknak a munkáltató részéről történő megszüntetése esetén kedvezőbb helyzetet kíván biztosítani, mint a gazdasági életben dolgozóknak. Bár jóval szűkebben, mint korábban, teszi ezt a jogalkotó azért, mert a gazdasági élethez viszonyítva a közszférában kevesebb a jövedelem. A munkavállalók racionális érdekeit tekintetbe véve a gazdasági élethez, az aránytalanul kisebb fizetésekhez képest a végkielégítés hónapjainak nagyobb számú megállapítása azonban csak látszólag előny, mivel a gazdasági életben egyhavi fizetés jóval magasabb, mint a közalkalmazotti-közszolgálati szférában. Ennélfogva a közalkalmazotti-közszolgálati végkielégítésre megállapított szabályok semmiféle kompenzációt nem jelentenek. Sőt magánmunkáltatónál történő elhelyezkedés elősegítése esetén a közalkalmazottnak megtörik a szolgálati ideje. Emiatt legalább mérsékelt végkielégítés mindenképpen méltányos lenne. Ezért egy későbbi törvénymódosítás során ezt a kérdést is újra kell gondolni úgy, hogy a kompenzáció valóságossá váljon. Az optimális megoldás azonban a köztisztviselőkre vonatkozóan a már érintett nyugat-európai szabályozás átvétele lenne, amely nem teszi lehetővé, hogy hivatalnoknak (Beamter) felmondjanak. Állásából őt csak fegyelmi úton lehet eltávolítani. Ilyen előírást tartalmaz a francia, a spanyol, a portugál, az olasz és az osztrák közhivatalnoki rendtartás és a német „Beamtengesetz” is a közhivatalnoki, illetve közszolgálati-közalkalmazotti státuszba nem szerződéssel, hanem kinevezéssel került személyekre nézve. Lényegében a francia modellt követve hasonló megoldást ismert az 1950 előtti magyar közszolgálati jog is (pl. vasúti pályakarbantartók, sorompókezelő, fékező stb.). Figyelembe véve azonban azt, hogy a nyugat-európai jognak ez a szabálya túlzott védőburok a szakmai szempontok miatt alkalmatlannak bizonyuló közhivatalnokok számára, lehetővé kellene tenni továbbra is az alkalmatlanság címén történő felmondás lehetőségét, ha az alkalmatlanságot pártatlan szakértői bizottság írásban rögzítve és megindokolva állapítja meg. A jelenlegi törvényi szabályozást indokolt volna így módosítani és kiegészíteni.