A modern demokráciák működése három alapvető paradigmatikus rendszerelvre épül: a jogállamiság; a politikai pluralizmus; és a szociális államiság.168 A jogállamiság kérdéseit a politikai berendezkedés olyan intézményi alapjai hivatottak biztosítani, mint a hatalmi ágak elválasztásának klasszikus montesquieu-i elve;169 a hatalomgyakorlás bonyolult szisztémáját és hangsúlyait meghatározó kormányzati rendszer vagy a kormányzati végrehajtó hatalom ellenőrzésére hivatott fékek és ellensúlyok. A szociális államiság már az állami hatalom kvantitatív – a közfeladat-ellátás mennyiségi (ágazatpolitikai) kiterjedése –, illetve kvalitatív – a közfeladat-ellátás megvalósult minőségi – dimenzióiról szól, amint arra Esping-Andersen, Peters vagy Fukuyama írásai kapcsán korábban már hivatkoztunk. A szociális államiság keretében a modern államhatalom igyekszik biztosítani állampolgárai számára meghatározott ellátási köröket, legyen az honvédelem, közbiztonság, a népjóléti (egészségügyi, szociális, kulturális) politikák vagy a különböző gazdasági természetű (foglalkoztatáspolitika, fogyasztóvédelem, piac- és versenyfelügyelet etc.) szolgáltatások. Természetesen ez koronként és földrajzi területenként is rendkívül változó, tarka képet mutathat. Amíg a jog és a szociális államiság egyfajta intézményi (polity) formai keretként is értelmezhető a demokratikus állam tekintetében, addig a politikai pluralizmus biztosítja az alapvető demokratikus működési dinamizmust (politics) a különböző politikai aktorok között. Magát a politikai pluralizmust a modern magyarországi politikatudomány első monografikus kézikönyvében Bihari Mihály négyféle aspektus fókuszában magyarázta, melyek a következők:170