A ballada műfaja a 19. században igen divatos irodalmunkban. E népszerűséget részint annak köszönhette, hogy a népdalok gyűjtése és kiadása során számos olyan költemény jelent meg, melyek a dalszerűséget elbeszélő elemekkel gazdagítják. Nem meglepő hát, hogy az első műballadákat éppen azok a szerzők írták, akik a népköltészet iránt érdeklődtek, Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly mellett Vörösmarty Mihály, Czuczor Gergely, Erdélyi János és Garay János neve említhető itt; Petőfi népies költészetét elemezve láttuk, hogy a dalszerű közlésformák epikus elemekkel történő kiegészítésével ő is kísérletezett; írtak balladát Arany kortársai, így Gyulai Pál, Szász Károly, Zalár József; ám a balladák legnagyobb mesterének mindmáig Arany Jánost tartja irodalomtörténet-írásunk. A kortárs irodalmár, Gyulai Pál a „ballada Shakespeare-jének” nevezte, s bon mot-ja mai napig elevenen él az irodalmi köztudatban. A kultikus megfogalmazás valóban nem túlzó: Arany a balladában egy műfajt igen kreatív módon szabott a maga képére, abban lírai dilemmáit sikeresen tudta közvetíteni. Másfelől persze Arany balladáinak gyors kanonizálása, az irodalmi kultusz körébe való vonása azt is eredményezte, hogy a műfaj azon a módon és abban a formában, amiként Arany művelte, az utókor számára – a nagy előd „utolérhetetlen” teljesítménye után – követhetetlen maradt. Ma már nem tudni, hogy a balladának Arany utáni gyors leáldozása vajon a népies költészet hanyatlásával áll-e összefüggésben vagy valóban az Arany utáni hatásiszony eredménye-e. (Annyit jegyzünk még itt meg, hogy – mint azt a későbbiekben magunk is látni fogjuk – a kései Arany az Őszikék balladáiban maga is kísérletezett a műfaj megújításával.)