Kemény Zsigmond regényei – szemben a Jókai – Vas-féle regényművészettel – nem vonzották magukhoz az olvasóközönség széles rétegeit. Ez két dologra vezethető vissza. Egyfelől Kemény nemcsak a 16–17. század erdélyi emlékiratíróinál olvasott történeteket dolgozta fel regényeiben, hanem a nyelvi megformáltság tekintetében is sokat tanult tőlük. Ez nem pusztán a szókészlet tájnyelvi alakváltozataira, esetleg régies nyelvi elemek felelevenítésére vonatkozik, hanem a szövegépítkezésben Kemény igen gyakran metaforizálja át barokkosan épülő mondatait. Másfelől eme „régiesnek” tetsző nyelvezetet Kemény regénypoétikájának összetettsége tovább távolítja a népszerű kalandregények, illetve az anekdotikus regényhagyomány jelenetező eljárásaitól. Nála ugyanis az egyes cselekvényszálak eltérő perspektívái mögött nem feltétlenül sejlik fel egy egységes történet, s ily módon az egyes történetek nem annyira a nemzeti történelemre, mint inkább magának a történelemnek a működésmódjára vonatkozó példaként olvashatóak. Az elbeszélői nézőpontok gyakori váltása, a szereplőkhöz való viszony összetettsége, a narratív lendület módosításával való állandó játék ugyanis szorosan kapcsolódnak Kemény történelemfelfogásához.