A Tigris és hiéna (1845),246 amelynek bemutatójára nem került sor szerzője életében (Petőfi maga vette vissza a drámát, amikor a Nemzeti Színház nem bérletszünetben akarta színpadra állítani), az évtized legformabontóbb színpadi művei közé tartozik. Számos mozzanatában a korábbi magyar színházi tradíció elemeit használja föl, ám ezeket gyökeresen más szemléleti keretbe illeszti bele – meghökkentő hatása éppen abból táplálkozik, hogy nem teljesíti be azokat a műfaji elvárásokat és konvenciókat, amelyekre fölkészíti nézőjét, olvasóját. Az ismerős elemek közé tartozik, hogy az Árpád-korból, a 12. századi magyar történelemből veszi a témáját – ez az 1810-es évek magyar lovagdrámáinak az eljárására emlékeztet. Mindazonáltal itt egy olyan időszak válik a dráma centrumává, amely nem tartozik a bevett témák közé: II. Bélának és a trónkövetelő Boricsnak a konfliktusa. Petőfi drámájában azonban a lovagdráma morális alapelvei csak negativitásukban vannak jelen: erényes lovagi hős voltaképpen fel sem bukkan a drámában. Olyannyira nem, hogy a dráma szinte tobzódik a végletes szituációkban, akár a színpadon látható eseményeket, akár a szereplők közléséből feltáruló történéseket nézzük is.