Az irodalomtörténet-írás a 20. század utolsó két évtizedéig, amikor kezdetét vette az életmű lassú átértelmeződése, elsősorban Móricz prózájának realista vonásait és társadalmi kérdések iránti fogékonyságát hangsúlyozta. Bár még a marxista elkötelezettségű szerzők is szóba hozták Móricz epikájának egyéb jellemzőit – mint például lélektani érdeklődését, az elbeszélésmódjában megőrződött romantikus elemeket –, mindezeket csupán az alaphangot időlegesen átszínező vonásokként értékelték. A társadalmi problematika előtérbe állítása alapvető érdeke volt egy olyan társadalmi rendszernek, amely a maga legitimitásának forrását elsősorban a „félfeudális” társadalmi viszonyok felszámolásának hangoztatásában találta meg. A realista társadalomkritika hangsúlyozásának általánossá válását a szocializmus időszakában az ideológiai elkötelezettség mellett egyfajta apologetikus beállítódás is támogatta, amely a politikai szempontok alapján ellenőrzött irodalmi nyilvánosság közegében igyekezett Móricz prózájának azt az oldalát kiemelni, amely az életművet a hatalom szemében elfogadhatóvá, sőt a kultuszképzésre is alkalmassá tehette. A múlt meghaladását, a reakció erőinek felszámolását hangsúlyozó osztályharcos szemlélet számára a társadalombírálat mellett a másik alapvető követelmény a haladásba vetett optimista hit volt. Ez az igény vezetett ahhoz, hogy az egykorú irodalomtörténet-írás még Móricz epikájának naturalista hatásokat tükröző vonásait is – melyek sok tekintetben rokoníthatók a normává emelt realizmus poétikájával – igyekezett jelentéktelenné minősíteni. A biológiai determináció elve túlságosan is pesszimisztikusnak tűnt a fejlődés végtelen és kollektív távlatait hangoztató ideológia számára.