A második világháború magyarországi befejezését követő hetekben, hónapokban az írók azonnal hozzáfogtak az irodalom intézményrendszerének helyreállításához. Ezt a pillanatot nem élhették meg azok, akik munkaszolgálatban vagy a deportálás során pusztultak el, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre, Pap Károly, Bálint György és Rejtő Jenő, sem akiket Budapest ostromának idején ért a halál, miként Örley Istvánt és Szabó Dezsőt. Az első jelentős folyóiratot, a Nyugat és a Magyar Csillag örökösének számító Magyarokat a debreceni Ady Társaság adta ki 1945 áprilisában. Szerzői között olyanokat találunk, akik a Babits halálakor, 1941-ben megszűnt Nyugatban tekintélyt vívtak ki maguknak, mások mellett Füst Milánt, Nagy Lajost, Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát, Márai Sándort és Weöres Sándort. A következő évben, 1946-ban Illyés és Sárközi Márta szerkesztésében újraindult az 1938-ban megszűnt Válasz, a népi írók folyóirata, és Újhold címmel nemzedéki orgánumot teremtettek a Nyugat örökségét valló, de önálló esztétikai nézeteket kialakító legfiatalabbak is. Az Újhold szerkesztője kezdetben Lengyel Balázs volt, a szerkesztésben közreműködött Mándy Iván, Pilinszky János és Somlyó György. A háború utáni évek irodalmi nyilvánossága szerkezetét tekintve a 30-as évekhez hasonlóan lényegében leképezte a politikai nyilvánosság megosztottságát, sok szempontból annak részeként működött, és feltűnő, hogy kulturális megoszlásában a háború nem idézett elő mélyreható változásokat. Legfontosabb közösségképző elve a társadalom demokratikus modernizációja melletti kiállás volt, a célok és az eszközök tekintetében, illetve az irodalom társadalmi szerepének értékelésében azonban jelentős különbségek voltak tapasztalhatók. A kulturális megoszlás alapszíneit nagyobb részt továbbra is az úgynevezett „polgári írók” és a „népi irodalom” eltérő társadalompolitikai nézeteket valló körei határozták meg, külön csoportot alkottak továbbá az egykori Szép Szó környezetének szociáldemokrata irányultságú képviselői, de számosan voltak olyanok is, közülük elsősorban Kassák Lajost és Németh Lászlót kell megemlítenünk, akik egyik irányzattal sem azonosultak, és mint ilyenek gyakoroltak jelentős hatást a kor irodalmi gondolkodására. Ha a kulturális megoszlás csoportképző erői nem is mutatnak alapvető változást, és a korábbi magatartásminták is érvényesek maradtak, a politikai és a társadalmi környezetben mélyreható átalakulás zajlott, amely az 1945-től 1948-ig terjedő három év során folyamatos módosulással vezetett el egy gyökeresen új hatalmi rendszer kialakulásához, a kulturális emlékezet és a kánonképző modellek folytonosságának megszakadásához. Ez a változássor, amely 1948-ra az irodalmi nyilvánosság szovjetesítését eredményezte, természetesen meghatározta az eltérő esztétikai gondolkodású, világnézetű és politikai beállítottságú kulturális közösségek, illetve az egyes írók helyzetét, és más-más válaszokat váltott ki belőlük.