Nagy Lászlóhoz hasonlóan a rétegváltó fiatal értelmiség tapasztalatait hozta magával Juhász Ferenc is, megjegyzendő azonban, hogy a szülői világ nem paraszti környezethez fűzte, apja kőműves volt, majd egy tüdőoperáció után irodaszolga lett belőle. Juhász Ferenc – huszonhárom évesen Kossuth-díjjal jutalmazott – pályaindulása szorosan összefonódott a hatalmi ideológia reprezentációs igényeivel. A Sántha család (1950) zsánerképekkel túlduzzasztott eposza Petőfi népiességében és Illyés népiségében leli meg beszédmódbeli modelljét. A politikai-társadalmi téma megverselése helyenként közel kerül a korabeli pártpropaganda tónusához, maga a költő is a rajongó, tekintetével az egész országot átfogó krónikás szerepét vállalja. Nem csupán a közérthetőség igényének való megfelelés, hanem a népiesség hagyományának újragondolásra váró történeti önreflexiója fejeződik ki abban, hogy a publicisztikus mű a zsánerében tőle tökéletesen idegen János vitéz felező tizenketteseit és páros rímeit választja a verselés mértékéül. A beszédmód későbbi változásai Juhász esetében is a költői szerepfelfogás és az érvényes beszéd kiküzdésének válságaival függenek össze. A tékozló ország (1954) a 19. század örökségének egy másik, a költő alapvető hajlamainak is megfelelőbb vonását erősíti fel, azt a fajta tragikus monumentalizmust, mely a bipoláris sorsellentéteket a veszteségtapasztalatok közepette a fenséges esztétikai minőségével ruházza fel. A fenséges retorikai keletkezésének Juhászra jellemző módját, a végletes jelzők, metaforák és a metafizikai-etikai fogalmak fokozó halmozását is jól példázza a következő szófolyam, mely arról tanúskodik, hogy a korai Petőfi-eszményt Vörösmartyé váltotta fel. Amikor Juhász Ferenc 1974-ben róla beszél, önmaga ideáljait festi: