Az irodalmi mező funkcionális megoszlását vizsgálva aligha kétséges, hogy hatalmi befolyásnak leginkább a kritika volt kitéve, nyilatkozzék meg a befolyás közvetlen utasításban, sugalmazásban vagy éppen a belső cenzúra gyakorlásában. Ezért a 60-as évek végén, a 70-es évek első felében kevés olyan kritikai megszólalással találkozhatott az olvasó, amely megbízhatóan független gondolkodással, artikulált módon lett volna képes közvetíteni a mű és a befogadó között. A kritikai gyakorlat megítélésében alighanem mindenkor abból a tapasztalatból érdemes kiindulnunk, hogy a művészet felmutathat, megtörténni engedhet különféle jelentéseket és értelmeket, mondani azonban nem tud semmit. Szólni a kritika tud, szólása pedig a modernség korában egyfelől azt szolgálja, hogy a kulturális hagyományok közvetítésével beillessze az irodalmat a konszolidált nyelvi univerzumba, másfelől azt, hogy a konszolidált nyelvi univerzum határán állva folyamatosan bírálat tárgyává lehessen tenni a művészet nyelveit és azt a mindenkori irodalmi gyakorlatot, amely befolyásolni vagy irányítani akarja a művek megszületését, értékelését és mindazokat a csatornákat, amelyeken egy mű eljuthat a közönséghez. A kritikának és a kritikusnak ezért ideális esetben függetlennek kell lennie attól a művészettől, amellyel foglalkozik, és az intézményrendszer által közvetített irodalmi gyakorlatoktól is, hogy szabadon kitehesse magát saját nyelv nélküli, mindenkor problematikus helyzetének. A kritikának ettől az ideális működésétől a 60-as évek végének, 70-es évek első felének kritikairodalma még akkor is nagyon távol állt, ha ekkor is akadtak olyan kritikusok – mások mellett Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, a vajdasági Bori Imre, az erdélyi Bretter György –, akik sikerrel tettek kísérletet arra, hogy legalábbis a közvetítés, de néhány esetben a bírálat megszólalásmódjában is visszahódítsanak valamennyi teret az ép irodalmiság szempontjából létfontosságú kritika számára. Aligha véletlen, hogy többségük írói egzisztenciájának védelmében, és semmiképpen sem fő tevékenységeként gyakorolta a kritikaírást. Általánosságban inkább az mondható el, hogy a kritika funkciói a 60-as és 70-es években erősen torzultak. Az udvarinak nem mondható, de az elsődleges nyilvánosságban helyet kapó kritika tartózkodott attól, hogy alapos poétikai, műfajelméleti vagy akár etikai bírálatban részesítsen olyan műveket, amelyek egyébként a legkevésbé sem bizonyultak a hatalom szócsövének, ellenkezőleg, a nyelvi és gondolkodásbeli szabadság bővítésén munkálkodtak. Az ilyen bírálat, vélhették a kritikusok, magában hordhatta volna annak veszélyét, hogy a negatív kritikával illetett művet és szerzőjét prédaként szolgáltatják ki az irodalompolitika ítéletének.