Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából (1979) című kisregényének két, egymástól szétválaszthatatlan elbeszélésszála közül az egyik egy segédmunkásként dolgozó író leépüléstörténetét, személyiségének felszámolódását követi nyomon, míg a másik az író készülőfélben lévő novelláját olvastatja. A két elbeszélésréteg delíriumos látomások, illetve rémképek és további szövegtípusok (levelek, szabályzatok, stb.) sokaságát építi magába idézetként. Ennek következtében a szövegegységeknek meglehetősen bonyolult hálózata jön létre. Adódhat a feltételezés, hogy e hálózat alapvetően hierarchikus szerkezetű, és benne minden réteg alárendelődik az írói leépüléstörténetéről tudósító külső nézőpontú elbeszélésnek, amely önmagában is összetett, hisz a kisregény kezdőmondatától mindvégig idézetszerűen tartalmazza az író belső nézőpontjának perspektíváját is: „Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta. Valamivel jobban volt már; megpróbált dolgozni.” Kétségtelen, hogy a kisregény olvasását elsősorban az elbeszélésrétegek között felismert viszonyok értelmezése befolyásolja. Az alaposabb vizsgálat megmutatja, hogy e viszonyok valójában nem hierarchikus jellegűek. A kisregény időszerkezete arra utal, hogy a narráció nem egyszerűsíthető a két fő elbeszélésréteg alárendelő kapcsolatára. A perzsa romváros címben evokált látomása például előbb az íróhoz tartozó szövegrétegben fordul elő, majd az egyik idézett elbeszélésben egy elkülönült elbeszélői tudat (Németh Marcell 1999: 102), a főszereplő fiú víziójaként tér vissza. Ez a jelenség önmagában is arra utal, hogy az elbeszélés szemléleti középpontjában nem egy összefogott, sorssal rendelkező személyiség története áll, ahogyan az író sem képes megtartani a novellája hősévé avatott fiú individuális egységét. A látomások, rémképek sorozatos betörése felszámolja a két szövegréteg referenciális működését, és egyfajta szimbolikus szemléletnek adja át a szövegvilág megszerkesztése fölötti uralmat. A szimbolikus rend középpontjában a halál képzete áll, szoros összefüggésben az alkohollal, még pontosabban az idő megszűnése, miként a látomásban megidézett perzsa romvárosból is eltűnt a halál. A szimbolikus rend uralma innen nézve szükségszerűvé válik, hiszen a halál nélküli időtlenség állapotában a különböző elbeszélésrétegekhez tartozó tudatok nem lehetnek képesek egy teljes világ felépítésére. Az írás a halál, pontosabban a személytelen tárgyi lét felé tartó belső út képe lesz. E létformát képviseli a szövegben egy cipőkanál, egy bizonyos Brasch Izidor cipészmester száz évesnél is idősebb műve, illetve a cipőkanálon látható cím, amely a tárgy készítőjének halála után sajátos sírfelirattá vált: „BRASCH IZIDOR BUDAPEST KIRÁLY U. 53.” Ez a cipőkanál lesz a történelem nélküli, de a történelemről annál inkább tanúskodó tárgyi világ jelképe. Hiszen a cipészmester neve alapján minden bizonnyal zsidó volt, és talán áldozatául esett a budapesti zsidőüldözésnek. A tárgy azonban megmaradt, rajta a nevével. „Túl fog élni engem Brasch Izidor cipészmester cipőkanala”, vélekedik az író, majd így folytatja: „»Jobb lenne cipőkanállá változni?« Fölemelte és meghúzta az üveget, majd üresen, csendes koppanással helyezte a parkettára. Végtére is (…) egy cipőkanalat nemigen vetnek börtönbe, nem verik gumibottal a veséjét, hogy valljon a barátaira, nem tagadják meg tőle – ha dohányos – a cigarettát, nem ítélik kötél általi halálra, nem kell kegyelmi kérvényt fogalmaznia, amelyet természetesen elutasítanak, és főként: nem akasztják fel.”401 A szövegrész megmutatja, hogy az írói leépüléstörténet, a személyiség és a szöveg kölcsönös dezintegrálódása mögött, mintegy objektív hitelt és tragikumot kölcsönözve a széthulló személyes sorsnak, a modern kor Közép-Európájának történeti tapasztalatai húzódnak meg, amelyek ebben az esetben a szerző névrokonának kivégzésétől a holokausztig és tovább, az 1956-os forradalmat követő ítéletekig ívelnek. Hajnóczy prózája ilyképpen példa lehet arra, hogy a realitás fogalmát miképpen „írhatja szét” a történelem tudati tapasztalatainak szövegszerű működése.