Jóllehet Rába György költői pályája Pilinszkyével és Nemes Nagy Ágnesével együtt indult, nyelv- és énszemléletének, metaforahasználatának és tárgyiasságának más törekvésekkel rokonítható, de végül is egyedülálló sajátságai 1956 után alakultak ki. Költészetének meghatározó előde nem Rilke, hanem Mallarmé és Apollinaire voltak. Ebben a hagyományban a névadás Rába Györgynél a jelentésalkotás szabadságát korlátozó erőszaknak bizonyul („megkapom / az első nevet, mint rabcédulát” – A teremtés). A név, a dolgok neve – Rába dikciója kezdettől mindvégig döntően nominális jellegű – itt szimbolikus természetű, tehát nem valamilyen értelmileg elérhető jelentettre vonatkozik, hanem önmagában tartalmazza a jelentés lehetőségét, melyet a vers egészének összefüggésében az olvasás többértelműen hívhat elő. A vers az ígéret nyelve felé halad, jelenlétét befejezhetetlen jövője hangolja, soha sem érkezik meg, szüntelenül képződik és rombolódik. Ez az egyik oka annak, hogy Rába György már az 1961-ben megjelent Nyílttenger néhány darabjában eltörölte a központozást, később ez általánossá vált nála, és korábbi verseit is így jelentette meg újra. Mindez azt is jelenti, hogy a versekben az ígéret jegyében az épüléssel együtt hat a kritika, a dekonstruálódás ereje. A Nyílttenger nyitó darabja, A fülemüléhez nem véletlenül idézi, írja át Kosztolányi versét, az Esti Kornél énekét úgy, hogy az átírásban a várakozás mozzanata domináljon. Így a verset nem a prezencia elve határozza meg, mint Pilinszky és Nemes Nagy költészetében, hanem az ígéret, vagyis a megnyíló, de sohasem beteljesülő jövő felé tartó útként értelmezi önmagát: „Dalolj dalom a dalról de sorsod csak akkor ért / ha négerek közt éveket hallgattál ó fehér / (…) / hajolj fölé a legszebb a csend is az én dalom / só lánglila színén dúdol benne a fájdalom.” Amikor Rába olyan érvényes versnyelvet alakított ki, amely a jelenlét elve helyett az eljövetel metafizikája szerint alakította a költemény jelentéses viszonyait, a késő modernség olyan önálló poétikai modelljét valósította meg, amely a modernség utáni nézőpontokból is folytatható hagyománynak bizonyulhat.