Várady Szabolcs verseiben alig találhatók metaforák, klasszikus értelemben vett képek. Vas István nem ok nélkül mutatott rá ezzel kapcsolatban saját költészetére, a képek használatát kerülő, sokszor frivolan prózai nyelvhasználatára mint hatástényezőre (Vas István 1987: 367). Az a költészetpoétikai megújulás, amelynek Petrin és Tandorin kívül Várady Szabolcs is a kiemelkedő alakjai közé tartozik, kétségtelenül leírható metaforakritikai megfontolások kiemelésével. Várady költészete azonban két másik tényezőre is felhívja a figyelmet. Az egyik a rímelés modern kori történetével függ össze. A Nyugat első nemzedékének verselése, főként Babitsé és Kosztolányié máig meghaladhatatlanul tiszta harmóniákat hozott létre, ahogy a disszonanciák ütközéseiből sem könnyű nagyobb poétikai energiákat felszabadítani, mint amekkora József Attila, Szabó Lőrinc és Illyés verseiben jelen van. A szabad vers felé mozduló lazításokban sem ment lényegesen tovább a későbbi magyar költészet, mint ameddig Nemes Nagy és Pilinszky elment. Weöres Sándor egyedi zeneisége pedig egy sem korábban, sem azóta nem jelentkezett muzikalitásra volt szabva. Váradynál a különféle rímtípusok együttes, nem ritkán ironikus hatást keltő együttes használata mutat a többnyelvűség versbeli jelenségére. Verseiben a rímek – közülük is leginkább a kancsalrímek, amelyek a humoros költészetből kerülnek át a „komoly” líra eszközkészletébe – a többjelentésűség, és ezáltal a jelek szétszóródásának fontos forrásai lesznek A hagyományos líra nyelvi erodálódását Várady megtartja egy olyan állapotban, ahonnan a vers ugyanúgy képes kilendülni az idézetszerűvé vált nyugatos kódok és az azokkal szakító „prózaiság” felé. A forma szigorúsága ezt az ingatag helyzetet stabilizálja annyira, amennyire a különböző kódok ütközéseitől feszített verstérnek erre szüksége van.