Az önéletrajz műfaji változatai, az emlékirat és a vallomás, melyek többnyire a feltáró emlékezet modalitásában szólalnak meg, a magyar próza kezdeteitől jelen vannak irodalmunkban. A műfaji keretek később jelentősen gazdagodtak, elterjedt a naplóirodalom, a modernség korában pedig fiktív önéletrajzok sorával találkozhatunk. Az önéletrajz korai változatai a szerző, az elbeszélő és az ábrázolt személyiség egységére épültek. A modern változatokban ez az egység többnyire felbomlik, és az önéletrajz műfaji meghatározottsága egyre bizonytalanabbá válik. Fokozza az elbizonytalanodást az a tapasztalatunk, hogy a szerző életrajzának tanulmányozása eltávolít magától a szövegtől, a voltaképpeni műértelmezéstől. A modern pszichológia belátásai pedig azt bizonyítják számunkra, hogy az én még saját világának sem értelemadó centruma, hanem folyamatosan átrendeződő, bonyolult konstrukció. Maga az én tehát hozzáférhetetlen számunkra, csupán konstruálódásának mozgásait és a közvetítés metaforáit vagyunk képesek olvasni. Az irodalmi gondolkodás hermeneutikai fordulatának részeként a műfaj egyre inkább abban a sajátos olvasói viszonyban nyeri el meghatározottságát, amely – Philippe Lejeune szavával élve – az önéletrajzi szerződésben fejeződik ki, vagyis az olvasó abbéli döntésében, hogy az olvasott szöveget a szerző vagy az elbeszélő személyére vonatkoztatja.