Az 1570-es évek második felére magyar nyelven is kialakulhatott egy költői kör, amelynek első fontos emléke az Euryalusnak és Lucretiának széphistóriája (1577, első fennmaradt kiadása: Debrecen, 1587 körül).77 Aeneas Sylvius Piccolomini latin szerelmi novelláját a kolofon szerint egy ismeretlen szerző (sokak szerint maga Balassi Bálint) fordította magyarra Sárospatakon, „az úr gombos kertjében”, a vár mellett, 1577-ben. A szerző nemcsak Piccolomini elbeszélésének szövegét fordította le a magyar változatban, hanem a későbbi II. Pius pápa saját költeményét visszavonó önbírálatát is, amely gyakran kísérte a korabeli kiadványokban a latin eredetit. A fordítás jellege megfelel a 16. századi magyar irodalom tendenciáinak: a szerző csökkenti a mitológiai utalásokat, rövidíti a moralizálást, az erotikus részeket szelídíti. Ha eltekintünk Balassi esetleges korábbi költeményeitől, ez az első magyar nyelvű szöveg, amely részletesen és nem teljesen elutasítóan beszél az udvari szerelem filozófiájáról. A költemény cselekményének tanulsága természetesen egyezik a keresztény morál által megkívánt doktrínával: a szerelem csak bajt hoz az ember fejére. Ugyanakkor az emberi vágyak sodrásának, úgy tűnik, a kegyes érzelmek már nem jelenthetnek akadályt: a szereplők lélektani változásainak indokolatlansága (pl. „miért hogy idegen országbéli ágyra gerjedez az én lelkem?” I/26. versszak) csak erősíti azt az ellentmondást, ami a vágyak, a szerelem nyila, a csillapíthatatlan szerelem („ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal eleit nem veheted” I/49) és a tisztaság eszménye, a lélek mozdulatai fölött gyakorolt társadalmi-egyházi kontroll gyengesége között feszül. Ez az ellentmondás egyfajta felmentés is lehet a kortárs olvasó szemében Euryalus és Lucretia számára: a Szerelem, a véghetetlen hatalmúnak leírt, kegyetlen gyermek (V/65–73) ellen az egyedüli orvosság az, ha a legelső pillanatban elkerüljük: „első indulatját ha eszedben vészed, könnyen azt megolthatod, / de ha erőt vészen, miként az kiálló fát, nehéz kiszakasztanod”. Aeneas Sylvius nyomán lélek és test egyesüléseként írja le a Pataki Névtelen a szerető és szeretett együttlétét: emiatt elválásuk olyan, mint a test halála, azzal a különbséggel, hogy a halál után, a lélek eltávoztával a test már nem érez, de ha kölcsönös szerelem van a két fél között, mindkettejük lelke elhagyja a másikat. Ez a Balassinál is előforduló, de a trubadúrok, majd a petrarkista líra által is kedvelt, a szeretők közti lélekcserén alapuló szerelemfelfogás a Pataki Névtelennél jelenik meg először a magyar irodalomban: „Mely igen iszonyú fájdalom halálban légyen, azki nem tudja, / Két egymás szeretők elválását hogyha szívében meggondolja, / Eszében veheti, jóllehet az testnek nagyobb kínját láthatja. / Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet, úgymint ő szeretőjét, / Lélek eltávozván, az test is elhagyja kínját, érzékenségét, / Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi aztán az kínnak terhét. / De mikor két lélek egybenfoglaltatott szerelemnek általa, / Sokkal veszedelmesb, hogyha meggondolod, azoknak elválása, / Az érzékenységnek mert mind az kettőben egyaránt birodalma.” (V/42–44.)