Balassi Bálint halálának időpontjában a költészethez értő kevesek, a szellemi elit számára nyilvánvaló volt, hogy benne a magyar nyelvű udvari líra megteremtőjét és első nagy mesterét kell tisztelniük. Nem volt társtalan ebben az igyekezetében, hiszen a Balassa-kódex hatvanharmadik verse egy olyan költői verseny emlékét örökíti meg, ahol „nyolc ifjú legény” vetélkedett abban, hogy melyikük tudja ügyesebben echós versbe foglalni kedvesének nevét (Vadai István 2005). Ha az egymással vetélkedő ifjak nem is alkottak valóságos, szervezett irodalmi kört, a 16. század végi, 17. század eleji versanyag ékesen árulkodik arról, hogy a lírai költészet Balassi költői nyelvét beszéli: az általa megteremtett költészeti formákat, az általa bevezetett verstípusokat használják, variálják, írják tovább. Mint láttuk, szerelmi költészetének beemelése a nyomtatott irodalmi nyilvánosságba a közeget működtető és felügyelő tényezők ellenérdekeltsége miatt nem sikerült. A szövegek azonban mégis megtalálták a maguk befogadói közegét a szóbeliség és a kézírásosság közvetítésével. A kéziratos irodalomközvetítés csatornái – éppen a „hivatalos” terjesztési formák cenzurális gátjainak kivédésére – ekkoriban kezdtek kiépülni. A kéziratos verseskönyv mint műfaj a „hiánygazdálkodás” terméke, de egyszerre az irodalom exkluzív megjelenítési formája is. A befogadó számára a beszerezhetetlen vagy nem létező nyomtatott kiadást pótolja; a szerző viszont sokszor nem is szándékozik sajtó alá adni műveit, hiszen a kéziratos terjesztés révén ellenőrzése alatt tarthatja a szövegek sorsát.