Az egyház szerepe az írásbeliség meghonosításában és elterjesztésében olyan jelentős volt Magyarországon, hogy az okiratkiadás, -igazolás és -ellenjegyzés feladata évszázadokig egyházi intézmények kezében maradt. A hiteleshelyek kialakulása az istenítéletekkel függ össze: a tüzesvas- és vízpróba meglehetősen sokáig fennmaradt Magyarországon mint a világi ügyek feletti ítélkezés formája. A Váradi Regestrum, amely a váradi székesegyházban, Szent László sírja előtt végrehajtott, 1208 és 1235 közötti istenítéletek és a káptalan előtt zajló jogi ügyletek jegyzékét tartalmazza, európai távlatban is egyedülálló és kései emléke ennek az Isten mindenhatóságának gondolatán alapuló bíráskodásnak (az istenítéletet már 1215-ben eltörölte a 4. lateráni zsinat!). Másrészt a magánjogi szerződő felek is egyre többször igényelték, hogy írásos nyoma maradjon megállapodásuknak, rendelkezésüknek, indokoltan fordultak ezért a szentséggel felruházott káptalanokhoz és konventekhez. Mind a magánjogi szerződő felek, mind a világi bíráskodás gyakran fordult hitelesítésért egyházi intézményekhez a 11–12. században, ezért a 13. század elejére úgynevezett hiteleshelyek (loca credibilia) alakultak ki székesegyházi káptalanok és kolostorok mellett. A magyar királyság első két évszázadának jogi írásbeliségéről összesen mintegy 60 eredeti oklevél tanúskodik, ezeknek nagy része is egyházi érdekű: úgy látszik, az államiság első két századában a perek és szerződések írásos rögzítésének igénye inkább az egyébként is írástudókat nevelő egyházi intézményekben fejlődött ki. 1210-ből, az esztergomi káptalanból származik az az oklevél, amelynek indoklásában felmerül az igény, hogy „mindaz, ami az emberek között akár peres eljárásban, akár peren kívül megy végbe”, legyen írásba foglalva. A késő ókori Cassiodorus szenátor egyik leveléből vett oklevélindoklás (arenga) érzékletesen festi le a szóbeliségből az írásbeliségbe való átmenetet, még akkor is, ha minden bizonnyal egy nyugat-európai levélmintakönyvből származnak ezek a mondatok: „felbecsülhetetlen jótétemény, ha valaki megszabadul a feledés átkától, és szinte az istenekhez hasonlatos állapot, ha az elmúlt időket meg tudjuk őrizni emlékezetünkben”. Az írás, mint az emlékezés formája, olyan népszerű indok lesz az írásbeliségre, hogy több későbbi oklevél arengája is átveszi: ugyanezt a néhány mondatot csak a fennmaradt okleveles emlékekben még három oklevélből ismerjük a 13. század végéig. Úgy tűnik, hogy a 12–13. század fordulójára már nélkülözhetetlen feltétele lett az írásbeliség annak, hogy egy szerződés érvényes legyen, és ehhez szükség volt az egyház által adott hitelesítésre is. Ezzel párhuzamosan a királyi ítélkezés és oklevéladás is egyre szigorúbban kötődött az írott formához. III. Béla (1172–1196) rendelkezése nyomán a királyi kápolna már addig is meglevő scriptoriuma (íróműhelye) önállósodott, és élére egy új pozíciót betöltő tisztségviselő került: a kancellár. Szabályozódott a király személyes ítéletének és a nádori ítéletnek a viszonya is, mindkettő saját formájú oklevélben lett közzétéve az 1180-as évektől kezdve. Egy 1231. évi dekrétum pedig már a jogi eljárás egyes lépéseit is írásbeliséghez köti: a perbe hívó világi tisztségviselő, a poroszló csak a káptalani vagy konventi megbízott jelenlétében intézkedhet, és a poroszló világi eljárásáról egy egyházi intézmény állít ki oklevelet. Az első olyan levél, amely nem ítéletet mond ki vagy rendelkezik, tehát elsősorban kommunikáció céljából született, szintén ebből a korszakból maradt fenn: IV. Béla 1233 körül pártfogást kért egy védence számára (Solymosi László 2006, 156–169).