A dunántúli kisnemesi családból származó Kisfaludy Sándor149 Himfy szerelmei című műve a 19. század első évtizedeinek legnagyobb könyvsikere lett. E népszerűsége révén Kisfaludy a neoklasszicizmusnak egy olyan sajátos műfajpoétikai változatát hozta létre, mely a 19. század folyamán meghatározó mintaként szolgált a magyar irodalomban. A Himfy szerelmei voltaképpen két ciklusból álló komplex kompozíció: első része A kesergő szerelem 1801-ben jelent meg, s 1807-ben pedig napvilágot látott A boldog szerelem című résszel kiegészített teljes kötet. Mint azt már a cím és az alcímek is nyilvánvalóvá tették, e műben egy szerelemi történet bontakozik ki előttünk, méghozzá oly módon, hogy az egyes énekekben a történetelemeket dalok tagolják. A kesergő szerelemben a 21, néhány strófás éneket 200 dal kíséri, A boldog szerelemben csak 7 éneket találunk 200 dalra, de ott az elbeszélő részek valamivel terjedelmesebbek. A meglehetősen hosszadalmas ciklusok történetelbeszélő részei igen korlátozottak (ez az oka annak, hogy itt, a lírán belül tárgyaljuk őket). A kesergő szerelemben Himfy névre hallgató hősünket mellőzi szerelme, ezért ő katonának áll, elhagyja hazáját, hadifogságba is esik, majd miután reményekkel telve hazatér, ismét csalódnia kell; A boldog szerelemben pedig szinte nem is történik semmi, Himfy elérte a viszontszerelmet, s az énekek és dalok ennek formáit részletezik. Azonban még ez a csekélyke történet is csak rendkívül homályosan bontakozik ki előttünk, Himfy belső érzései („szerelmei”) fontosabbak, mint a külső események. A középpontba állított szerelemnek két stációja ragadható meg a két részben, A kesergő szerelemnek a hiány és a vágyakozás a szinte unalomig ismételt alapproblémája, A boldog szerelemé pedig a beteljesedés és a megnyugvás. Az emberi létezés két érzelmi végletét igyekszik megragadni a kötet, méghozzá jellegzetesen neoklasszicista módon. Az ember ugyanis olyan antropológiai jegyekkel van ellátva, melyek nem hagyják kitörni az érzéki test vágyainak börtönéből, s ez folyamatosan olyan érzelmeket indukál, melyek az emberi lélekben a hiány érzetét keltik. Ezen érzelmek folyamatos kifejtése és elemzése, egy antropológiai önanalízis jellemzi a Himfy-verseket. A kesergő szerelem olvasható annak a példázataként, hogy ezt a hiányt nem lehet betölteni vagy kiiktatni az előle való folytonos meneküléssel, míg A boldog szerelemben kerülnek bemutatásra az e világon elérhető teljesség és tökéletes harmónia formái. Persze e második rész idillikus képei csak az első rész beteljesületlenségeként érthetőek meg, e harmónia csakis akkor valósulhat meg – egyfajta földi paradicsomként –, ha előtte megtapasztaltuk a másik oldal végleteit. Himfy alapállása éppen ezért olyan elmélkedés, mely az el nem ért szerelemre emlékezik, az első részben vágyakozva gondol a kedves hiányára, a második részben – elérvén a boldog szerelmet – visszaidézi a hajdanvolt számkivetettséget, mely fenyegető lehetőségként mindvégig ott leselkedik a háttérben („Így váltja fel a kikelet / A szigoru komor telet, / Fergeteget a napfény – / Ne hagyj minket, óh remény!” 37. dal).