Az európai integrációt végigkísérte a jelenség definiálásának problémája. Az integ ráció lényegének meghatározására számtalan kísérlet történt, se szeri, se száma a definícióknak. Általában – de az Európai Unió nemzetközi szerepének vizsgálata során különösen – visszatérő probléma az államokhoz való hasonlítás kényszerképzete. Ez az összevetés általában nehezen kerülhető el az integráció elemzése során. Tapasztalható, hogy egyesek az Uniót valamiféle kialakulatlan, csonka, fejlődésben lévő, reménybeli stb. államnak nézik. Dinamikus modellek alkalmazásánál is nagy a kísértés, hogy az európai integrációt a nemzetközi szervezet és a föderális állam közötti fejlődési vonalon helyezzék el, valahol félúton a kormányközi együttműködés és a nemzetekfölöttiség között. Fél évszázad integrációs tapasztalata alapján az is kiderült, hogy az Európai Unió nem egy általánosan elterjedőben lévő világjelenség, a globalizációra válaszoló nemzetközi összefogás mintadarabja, illetve legtökéletesebb modellje, hanem egy sajátosan európai, a kontinens kultúrájához kötött, regionális kísérlet. Az Európai Unió célja a kormányzati teendők megosztása az állami és az államok feletti szintek között, feltételezve a kettő szoros és harmonikus együttműködését. Az Unió európai szülőföldjén ma már az is tudható, hogy nem egy gyorsan, szinte önmagától kifejlődő új struktúrával állunk szemben, amely a tökéletlenségből a szemünk láttára emelkedik a beteljesülés felé, hogy megvalósulásának maximumát elérve kitöltse a kontinens egészét, hanem a közös kormányzás kísérlete újabb és újabb megpróbáltatásokkal szembesül, és ezekkel megküzdve javítgatja saját módszereit. Feltehetőleg azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik az európai integrációt az adott korszak és nemzetközi kontextus sajátos, sui generis jelenségeként értelmezik, és további fejlődését is a mindenkori konkrét körülményekből következő politikai alkufolyamatból próbálják levezetni.12