Magyarországon az 1843. évi törvényjavaslatok az angolszász modellt tekintették példaértékűnek, a század második felében érvényesülő erőteljes osztrák hatásnak köszönhetően azonban az 1896-os Bp. közvádas ügyekben a fakultatív vád alá helyezési eljárást vezette be, míg magánvádas ügyekben kötelező volt a vádról való előzetes bírósági állásfoglalás. A vádtanács eljárására csak a törvényszéki hatáskörbe tartozó, tehát jelentősebb súlyú bűncselekmények esetén kerülhetett sor, de ezekben az esetekben is meglehetősen ritkán fordult elő. Az 1896-os Bp. – a külföldi jogszabályokat e téren meghaladva – lehetővé tette a vád alá helyezés kérdésében folytatott eljárásban a terhelt és a védő jelenlétét, az ügyészi vád elleni védekezést. (Lásd erről bővebben: Finkey Ferencz: A magyar büntető eljárás tankönyve. Politzer-féle Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1908, 361. o.) A vádtanács és a vizsgálóbíró szerepe a század első évtizedeiben jelentősen csökkent, azonban más eljárási formával való helyettesítésükre csak 1946-ban, illetve 1950-ben került sor: ezután a bírósági tanács elnöke vizsgálta meg az ügy tárgyalásra való alkalmasságát, s tűzte ki a tárgyalást, vagy vitte a bíróság elé, ha az előkészítés során valamely kérdésben dönteni kellett. Ezt követően az előkészítés egyre hangsúlytalanabbá, formálisabbá vált (még abban az időben is, amikor például az 1954. évi V. törvény alapján a kétévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűncselekmények esetén kötelező volt előkészítő ülést tartani). Az 1962-es Be. meg is szüntette az előkészítés kötelező jellegét, a tanács elnökére bízva annak megítélését, hogy szükségesnek látja-e a tanács összehívását.