Nagy-Britanniában 1911-ben bismarcki típusú, kötelező egészségbiztosítási rendszert hoztak létre. Beveridge jogász és közgazdász volt, aki évtizedek óta szociálpolitikával foglalkozott, már az 1911-es munkanélküli-biztosításról szóló törvényt kidolgozásában is részt vett, sőt az javarészt az ő munkája. Az akadémiai és társadalmi életben is elismert név volt. Miniszteriális közszolgálati pályáját befejezve 1919-től a London School of Economics, 1937-től Oxfordi Egyetem professzora, 1924-ben megjelent könyvéért bárói címmel tüntették ki (ettől kezdve hivatalosan Sir Beveridge), 1946-től a felsőház tagja. Beveridge másfél éves munkával készítette el 271 oldalas jelentését (Beveridge-report), amelyet több kötetnyi melléklet egészített ki. A jelentést a kormány 1942. decemberében nyújtotta be az alsóháznak. A Beveridge-jelentés azzal lett egy új modell alapja, hogy szerzője felismerte: nem a korábbi rendszer javítására és kiterjesztésére van szükség, hanem a probléma teljes újragondolására. Beveridge arra a véleményre jutott, hogy Angliának nem követnie kell Németországot, hanem egy nagy ugrással elébe kerülni, ahová a fejlődés eredményeként a rendszer el fog jutni. Ez a majdnem teljes lefedettség, a kis számú méretgazdaságos biztosító, valamint az orvosok alkalmazotti státusza. Ekkor még nem gondolt arra, hogy az egészségbiztosítási rendszert adóbevételekből finanszírozzák. Járulékot hetente megvásárolt biztosítási bélyeg formájában, mindenkinek kellett volna fizetni. Ezt később elvetették. Az 1945-ben hatalomra került munkáspárti kormány támogatta a Beveridge-jelentésben foglaltakat, és 1946-ban a biztosítási törvény elfogadása után sor került az egészségbiztosítási rendszer intézményeinek kiépítésére a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service, NHS) keretein belül. Ezt követően került sor a kórházak államosítására. 1938-ban Anglia és Wales területén háromezer kórház működött, közülük kétezer önkormányzati fenntartású, ezer pedig magánkórház (voluntary) volt. A kórházi rendszer a 19. században még viszonylag jól működött, de a 20. század elejétől a kórházüzem bonyolultabbá válásának és az orvosi műszertechnika fejlődésének költségnövelő hatásával már csak kevés tudott lépést tartani. A háború befejeződése után a kórházi rendszer a pénzügyi összeomlás szélén állt, ezért a kórházak államosítása nem ütközött erős politikai ellenállásba. Az NHS létrehozását leginkább az orvostársadalom sérelmezte. Elsősorban azt kifogásolták, hogy a kormányzat az NHS háziorvosainak fix fizetést szándékozik adni, és betegeiktől nem fogadhatnak el díjazást, továbbá kifogásolták az orvosi praxisok adásvételének megtiltását. Végül a háziorvosok (GP) 90%-a döntött úgy, hogy tevékenységét az NHS keretében folytatja, míg a lakosság 95%-a választott háziorvost. A beveridge-i modellben az egész népességet biztosítottá nyilvánítják (17. táblázat). A társadalompolitikai cél a társadalom minden tagja számára azonos hozzáférést biztosítani az egészségügyi ellátáshoz. A beveridge-i modellben nincs nevesített járulék, a költségeket az állam adóbevételeiből (általános adó) fedezik. A beveridge-i modellben nincs önrész sem – ezt, szakmailag tévesen ingyenességnek nevezik. Nincs mód a rendszeren kívül maradni (opting out). Az NHS megszületése óta sok bírálatot kapott, többször átdolgozták, de komolyabb politikai támadás nem érte. Legutóbb 2007. júniusában Gordon Brown pénzügyminiszter jelentette ki, hogy az NHS a „következő nemzedéknyi időszakban” ingyenes marad az ellátást igénybe vevők számára, a szolgáltatások hozzáférhetőségét pedig a szükségesség, és nem a fizetési képesség fogja meghatározni”.